Korántsem csak a romboláshoz értettek a Karthágó örökébe lépő vandálok

A vandalizmus szó a 18. század vége óta gyakorlatilag a rombolás szinonimája. A kifejezést Henri Grégoire abbé alkotta meg, aki a jakobinus terror időszakának egyházellenes lépéseit, a műemlékeket, könyvtárakat, templomokat és kolostorokat leromboló szélsőséges forradalmárok tetteit a vandálok tevékenységével hozta párhuzamba. A keleti germán népről a középkor századai során főként a katolikus egyháznak köszönhetően alakult ki rendkívül negatív kép, a valóság azonban nem ennyire sötét.

A vandálokat először az 1. században, idősebb Plinius Naturalis Historia című művében említik (bár sokan vitatják, hogy a Vandili elnevezés valóban őket takarná). Őshazájuk pontos helye nem tisztázott, de a legtöbb történész egyetért abban, hogy a két nagyobb egységre, az aszding és a sziling törzsre bomló keleti germán nép valószínűleg a Balti-tenger partvidékéről származott.

Mint Cassius Dio beszámol róla, a 2. század második felében, a markomann háborúk idején tűntek fel a Római Birodalom közép-európai határterületein. A Duna menti régióban letelepedő vandálok létszáma maximum 100 ezer főt tehetett ki.

A vandálok Valens császár uralma idején (364 – 378) vették fel a Krisztus isteni voltát, és ezzel a Szentháromságot tagadó arianizmust, amelyet fanatikus hittel gyakoroltak. Más vallásokat csak nehezen tűrtek meg, és felekezeti intoleranciájuk a későbbiekben komoly feszültségforrást jelentett.

Ariánus hitük ellenére – a többi germán törzshöz hasonlóan – a vandálok hétköznapjait is meghatározták a pogány kultúrára jellemző elemek. A becsületnek különös értéke volt körükben, így az eskü megszegése súlyos, Isten ellen való bűnnek számított. Bár legfontosabb erkölcsi alapelveiket véresen komolyan vették, a lazítást sem vetették meg.

Prokopiosz bizánci történetíró leírásából tudjuk, hogy a vandálok észak-afrikai királyságuk fennállásának évtizedei alatt szívesen vettek részt színházi előadásokon, szerették a táncot és a lóversenyt, de a költői ékesszólást sem vetették meg.

A vandálokat a szvébekkel és az alánokkal együtt a hunok űzték nyugat felé az 5. század elején: a két nép a 406-os év utolsó napjaiban erejüket egyesítve átkelt a Rajnán, és betört a Római Birodalom részét képező Galliába. A vandálok két éven át fosztogatták a vidéket, majd 409-ben királyuk, Gunderich vezetésével behatoltak Hispániába.

Róma barbár szövetségeseit, a vizigótokat hívta segítségül, hogy megakadályozza a vandálok letelepedését az Ibériai-félszigeten. A vizigótok 416-ban döntő győzelmet arattak a déli területeken letelepedett sziling törzs felett, a szvébeket pedig északnyugatra szorították vissza. A harcokban az alán törzs gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A támadásokat túlélők a szilingekkel együtt beolvadtak a vandálok immár egyetlen törzsébe, az aszdingba.

Bár a vandálok egyre otthonosabban mozogtak Hispániában, mindössze 20 éven keresztül tartózkodtak a félszigeten. A források szerint Bonifatius gróf, a függetlenedési törekvései miatt a nyugatrómai vezetéssel hadban álló, nehéz helyzete miatt segítségre szoruló hadvezér hívta be őket 429-ben a fekete kontinensre.

A vandálok a 428-ban trónra lépő Geiserich vezetésével mintegy 80 ezren keltek át a Földközi-tengeren Észak-Afrikába. Bonifatius ekkor már hiába közölte velük, hogy megoldódtak a vitái a nyugatrómai vezetőkkel, nem tértek vissza korábbi szálláshelyükre, és sorra ostrom alá vették a városokat.

430-ban Hippo Regius ostromakor vesztette életét − többek között − a korai kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, a város püspöke, Szent Ágoston, aki valószínűleg az éhezésbe halt bele.

Bár III. Valentinianus császár 435-ben végül engedélyezte a vandálok számára, hogy több provinciába is legálisan betelepüljenek, Karthágót, Róma első számú gabonaraktárát nem volt hajlandó átadni. Geiserich azonban nem hátrált meg, és 439-ben a kulcsfontosságú várost is – gyakorlatilag harc nélkül – meghódította és kifosztotta.

A Vandál Királyság fővárosa innentől kezdve Karthágó lett. Geiserich igyekezett kihangsúlyozni királyi hatalmát, a többi barbár uralkodótól eltérően olyan pénzérmét veretett, amelyen a saját arcképét tüntette fel.

A vandálok kisajátították a jobb minőségű földeket, az őslakosoknak pedig amellett, hogy meg kellett elégedniük a rosszabbakkal, még adófizetési kötelezettségeik is voltak. A hódítók Karthágó elfoglalása révén jelentős flottaállományra is szert tettek, és meghódították Szicíliát, Korzikát, Szardíniát és a Baleár-szigeteket.

Mindennapossá váltak a Földközi-tenger mentén fekvő területek elleni kalóztámadások, amelyekkel hatalmas károkat okoztak a térségi kereskedelem zavartalanságában érdekelt államoknak.

A Nyugat- és Keletrómai Birodalom kikötőiben is nagyszabású erődítési munkálatok kezdődtek, de a Mediterráneum nagyhatalmai eredménytelenül vették fel a harcot új ellenségükkel szemben. A bizánci hadsereg 440-es évek elején a vandálok ellen vezetett hadjáratai sorra kudarcot vallottak.

Geiserich diplomáciai manővereivel igyekezett megszilárdítani királysága pozícióit, ám előfordult, hogy egyes lépéseivel magára haragította szövetségeseit. Fia, Hunerich a vizigót király, Theoderich lányát vette feleségül, ám Geiserich egy idő után azzal vádolta meg menyét, hogy meg akarja mérgezni, ezért levágott orral és fülekkel küldte vissza apjához. Ez érthetően nem tett jót a vandál-vizigót viszonynak.

A vandál király diplomáciai baklövései ellenére virágzó tengeri birodalmat hozott létre. A legenda szerint ebben az is szerepet játszott, hogy gyerekkorában egy lovasbaleset következtében lesántult, és ezért élete hátralevő részében már nem tudott felszállni a lovakra. Mivel ezt a szégyent egy szárazföldi birodalom uraként valószínűleg nem tudta volna elviselni, nem maradt más lehetőség, mint tengeri hatalommá válni.

Geiserich sajátos történetfilozófiai megközelítéssel támasztotta alá a sokszor véletlenszerűen kiválasztott ellenség ellen megindított tengeri portyázásait. Azt vallotta ugyanis, ha valamilyen népet megtámadnak, az bizonyára azért történik, mert kiváltották Isten haragját.

Valószínűleg ennek jegyében vágott neki a Róma elleni hadjáratának is. A vandálok betörését a Nyugatrómai Birodalom vezetőinek belső harcai nagyban elősegítették. Miután III. Valentinianus 454-ben megölette a hatalmára veszélyesnek tartott hadvezérét, Flavius Aëtiust, válaszul a meggyilkolt politikus egyik híve, Flavius Petronius Maximus végzett a császárral. Róma anarchiába süllyedt. A Geiserich és Valentinianus között megkötött egyezség semmissé vált, és a város előtt nem sokkal később mintegy ötszáz hajóval megjelent a vandál flotta.

I. Leó pápa Geiserich elé vonult, hogy kérje, legyen irgalmas Róma népével. A vandál uralkodó ígéretéhez híven nem rombolta le teljesen a várost, és a gyilkosságoktól is tartózkodott, de a 14 napos fosztogatásnak számos értéktárgy esett áldozatul.

Többek között a császári palota kincsei, valamint a Jupiter-templom bronzból készült, arannyal bevont tetőzetének a fele is a zsákmányok közé került. Eudoxia, az özvegy császárné két lányával együtt szintén kénytelen volt a vandálokkal tartani Afrikába, s az idősebbik hercegnő a vandál trónörökös, Hunerich felesége lett.

477-ben meghalt Geiserich. Utódja, Hunerich az uralkodásának utolsó éveit a katolikusok üldözésével töltötte. A beszámolók szerint élve megégettette a katolikus papokat, és akiket megkímélt, soha többé nem celebrálhattak misét. A püspököket Szardíniára száműzte. A katolikus templomokat javaikkal együtt lefoglalta, és megtiltotta, hogy továbbiakat építsenek.

Hunerich öccsei, Gunthamund és Thrasamund uralkodása alatt jelentősen csökkent a katolikusokra nehezedő nyomás. Bár a száműzött püspökök nem térhettek vissza otthonaikba, a katolikus templomok megnyithatták kapuikat. Újra működni kezdtek a római uralom alatt létrehozott, de később betiltott neves karthágói iskolák. A rómaiak előtt megnyílt az út az udvari körökbe való bejutáshoz, és Thrasamund még fürdőt is építtetett Karthágó mellett.

Thrasamund Róma-barát politikáját vitte tovább utódja, a hosszú ideig Konstantinápolyban élő, több mint 60 évesen trónra kerülő Hilderich is, elődjével ellentétben azonban már nem vette figyelembe a vandál arisztokrácia érdekeit. Thrasamund figyelmeztetése ellenére visszahívta a száműzött katolikus püspököket, és bebörtönözte elődje hitvesét, Amalafridát. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, ugyanis a királyság ariánus lakossága mellett Amalafrida testvérét, a keleti gót király Nagy Theodorichot is magára haragította.

Unokatestvére, a fanatikus ariánus hírében álló Gelimer nem is tűrte sokáig a vandál hagyományokat semmibe vevő király ténykedését, és 530-ban letaszította a trónról. Justinianus bizánci császár sem tétlenkedett: a Vandál Királyságban uralkodó kaotikus állapotokat kihasználva 533-ban hadjáratot indított Gelimer ellen.

A vandál trónbitorló két sorsdöntő csatát is elveszített, és végül 534-ben megadta magát. Haláláig nyugodt körülmények között élt galatiai (a mai Anatólia területén fekvő) birtokán. A vandál kincstárat Konstantinápolyba vitték. Belizár, a győztes hadvezér óriási lakomát rendezett a vandál királyok palotájában. Az ételt és az italt Gelimer szolgái hordták a győztesek asztalára.

Az ariánus papság elmenekült, az otthonmaradók többsége pedig áttért a katolikus hitre. A hadsereg java részét beolvasztották a bizánci haderőbe, s a legjobb harcosokat (Vandali Iustiniani) a perzsa határra rendelték. Az egykori Vandál Királyságból bizánci provincia lett.

Forrás: mult-kor.hu