Tárcajegyzet: November végén…

…történt. Egy ártatlan őszvégi napnak látszott, álmosan indultam a konyhába, úgy hét harminc körül. A szokásos vitamin és gyógyszeradagom akartam magamhoz venni. Ilyenkor gyakran hunyorgok és, csak annyira nyitom a szememet, hogy el ne essek a számtalan apró szőnyegben és ne fejeljem le a fürdőajtót, amit gyakran nyitva hagyok, hadd szellőzzön éjszaka. Egyszóval veszélyes útvonal, de én vállalom, mert indul a nap. De most valami gyanúsan derengett az ablak és az erkélyajtó üvegén keresztül befelé. Apró, fehér valami, mint a hópihék, igyekeztek elérni a földet. Esik a hó, kiáltottam hangosan. Azaz csak magamban tettem meg, mert még aludtak a többiek, és őszintén szólva nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy örülnének, ha a hangomra ébrednének.

De abban a pillanatban előbújt belőlem a kisfiú, aki alig várja a havat, mert akkor természetesen a Télapó is biztos eljön, és ő ugye mindig hoz ajándékot: ergo alig várom. De mire feleszméltem és végiggondolhattam volna már nem egyedül álltam a konyhaablaknál. Álmosan, de azért lelkesen egy nő és egy kamaszlánnyal osztoztam a hirtelen jött élményben.

De jó is volt! Aztán persze megkaptam, hogy nem kellett volna hajnali hét harminckor visítanom a konyha közepén állva: ESIKAHÓÓÓ!

U.I.: Valószínűsítem, hogy ki vagyok éhezve a gyermeki énemre, hisz gyereknek lenni a legjobb a világon!

Erbé
Kárpátalja.ma