Kárpátalja anno: a beregszászi boszorkányper

Nehéz nap virradt 1736 februárjában nemes és nemzetes Sebbey György beregszászi ügyészre és Izsák István védőügyvédre. Míg előbbire a törvény képviselete, utóbbira a védelem feladata hárult abban a perben, melyben boszorkánysággal vádolták meg Gaál Mihályné és Tóth Borbála kisdobronyi asszonyokat.

A beregszászi törvényszéken tanúk sora állította, hogy a két nő boszorkányságot művelt. Az ítélet hamar megszületett: máglya általi halál. A bíróság mindössze annyi kegyelmet gyakorolt, hogy megengedte az elítéltek lefejezését a boszorkányégetés előtt. A büntetést néhány nap múlva végre is hajtották.

Bármennyire szörnyen is hangzik mindez, a boszorkányper egészen a XIX. századig általános eljárás volt. A középkori társadalom kultúrájának, vallásának mindennapi részét képezte a babona. Az emberek hittek a gonosz, természetfeletti, démoni képességekkel rendelkező, betegséget, átkot, pusztulást hozó boszorkákban.

Mi, magyarok sem voltunk/vagyunk mentesek a hiedelmektől. Elég csak a Luca székének hagyományára gondolni.

Uralkodóinknak már az Árpád-korban foglalkozniuk kellett a boszorkányság kérdésével. A keresztény hitre tért magyarság még mindig őrizte a pogány hitvilág egy-egy elemét. A babonák, hiedelmek elleni küzdelemben Könyves Kálmán királyunk (1074–1116) is kivette a részét. Az általa kiadott törvénykönyvben olvashatjuk: „A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.”

A törvény többnyire megakadályozta a boszorkánypereket a magyar történelem során, ám még így is volt olyan időszak, amikor fellángolt a boszorkányüldözés. A XVI–XVIII. század közötti zavaros időkben közel ezer magyarországi boszorkánypert tartottak. Ezek egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult. Szeged élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben, ugyanis a Magyarországon lezajlott boszorkányperek több mint a felét itt folytatták le.

A boszorkányperek száma akkor csökkent, amikor Mária Terézia 1756-os rendelete alapján a gyanúsítottakkal szembeni eljárási mód körültekintőbb lett. Az uralkodónő 1758-ban azt is elrendelte, hogy az ilyen ügyek esetén tájékoztatni kell az uralkodót. Tíz évvel később, 1768-ban végleg megtiltotta a boszorkányokkal szembeni eljárást, kivéve, ha a boszorkányvád gyanújelei egyértelműek, és ezzel együtt egyéb bűnvád is felmerült.

Az utolsó, boszorkányságért elítéltet 1762-ben végezték ki Magyarországon.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne történt volna vádemelés kuruzslás, jogtalan gyógyítás címén. Dr. Veres Jenő Orvosi segítségnyújtás Ung vármegyében a XIII—XVIII. században című munkájában olvashatunk Palkovits Betti, alias Basa ungvári lakosról, akit 1862 júliusában jelentett fel a városi tanácsnál az ungvári városi kórház főorvosa, dr. Preisz Jakab. A vád szerint Basa kezelése következtében a betegek állapota romlott, sokan kórházi kezelésre szorultak.

A hosszas vizsgálati folyamat lezárulta után a törvényszék eltiltotta Palkovits Bettit mindennemű gyógyító és bábai tevékenységtől. Egyben kötelezte bizonyos összegek visszafizetésére a kárvallott pácienseknek. Az ügy azonban ezzel nem ért véget. Az ungvári jogászok két táborra szakadtak. Egyesek védték a kuruzslót, mások támadták. Végül az ügy egészen Bécsig jutott. Maga I. Ferenc József császár és király hozott döntést, miszerint a „kuruzslással vádolt Basa, másképp Palkovits Betti fenyítő ügyében… eljáró biróság ítélete indoklásánál fogva helybenhagyatik, s a per további intézkedések végett illetőségéhez visszaküldetik”. Csakhogy addig Basa már elköltözött Ungvárról.

Utóda persze bőven akadt. A közegészségügy hiányossága és fejletlensége miatt a felvidéki szegények, a hegyvidéki ruszinok kénytelenek voltak továbbra is a településükön élő bábák, vajákos asszonyok vagy más kuruzslók segítségét igénybe venni.

Az első képzett orvosok csak a XVII. század második felében telepedtek le Ung megyében. S nekik is évtizedekig kellett harcolniuk azért, hogy a nép elfogadja szaktudásukat. A népgyógyászat egészen a XX. századig fennmaradt.

Egyes kárpátaljai településeken a mai napig élnek füvesasszonyok, akikkel a helyiek szerint érdemes jóban lenni.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma