Múltfogyatkozás: Gyász

Hol vagy? – tettem fel mindennap a kérdést. Hiányoztál.

Újraértelmeztem magamban a hiány szót. Az értelmező szótár szerint „valaminek vagy valakinek meg nem létét vagy valahol nem létét, hiányzását” jelenti. Talán emiatt nem is pontos ez a szó arra, amit éreztem. Nem pótolhatatlan hiány, hanem egy kisebb apokalipszis volt ez. Mintha kiszednénk az autóból a motort, a bicikliből a vázat, elvennénk a madár szárnyát, a medvétől a bundáját. Ugyancsak a szótár szerint átvitt értelemben „valaminek egységét, összefüggését megszakító, teljességét megcsonkító hézagot, rést, űrt, fogyatkozást” jelent. Igen, ez már valamivel közelebb állt a valóságomhoz.

Hol vagy? – kérdeztem tőled, pedig nem is hallottad. Eltűntél.

Ismét a szótárt böngésztem. Az eltűnt „olyan dolog, amely többé nem látható; amely láthatatlanná vált, vagy szem elől veszett”. Alatta: „olyan tárgy, amelyet eldugtak v. elloptak; elrejtett vagy elveszett”. Kicsit paradox helyzet, mert te tűntél el, és én vesztem el mégis. Továbbolvastam: „olyan személy, aki ismeretlen helyre távozott vagy megszökött”. Az én sajátos értelmezésemben csak a rabtartótól szöknek meg. Én a madárért égbolt voltam, nem kalitka, mégis úgy érzem, megszöktél. A vélt emlékeim valós börtönében ültem sokáig, és nem értettem, hogy miféle pszichothrillerré változott az én morbid vígjátékom, amit eddig az életemnek hittem.

Hol vagy? – ordítottam magamban, holott jól tudtam a választ. Meghaltál.

Az őrület határán állva kétségbe vontam a létezésedet. Talán az egész csak a képzeletem szüleménye volt. Mániákusan görgettem a szócikkeket. Mintha onnan vártam volna megváltást. „Az élő szervezet, főleg az emberi szervezet életműködésének végleges és teljes megszűnése; meghalás” – szétfolytak előttem a szavak. Szóösszetételek: halálangyal, halálfájdalom. Ó, nagyon jól ismerem ezeket: előbbi csak meglátogatott, utóbbi át is járt. Nem kívánom senkinek sem.

Most szavakat hallok magam körül, amiket nekem mondanak. Mondatok: kérdések, kijelentések, felszólítások, bíztatások. Zavartan mosolygok és legyintek: „Minden rendben van.” Mi történik? A tükörben veszem észre, hogy napról napra vörösebbek a szemeim. Ha elindulok valahová, útközben rácsodálkozok a lábaimra, amik nem tudom, hová, de előre visznek. Most ezek a lenyúló, húsos lécek funkcionálnak az agyam helyett. És a szemeim, amik az irányt nézik.

Itt az ideje, hogy elengedjelek, lassan, fájón. Meghaltál számomra. El foglak téged temetni magamban, de előbb magamat kell elsiratnom, az időmet, a reménykedésemet, az emlékeimet. Szétpukkant a lufi, amit az üres ígéreteiddel fújtál fel. Az utánad maradt csend durrantotta szét. Kíméletlen voltál, pedig tudtad, hogy nem fogom túlélni. Azon a bizonyos szombat estén meghalt Margarita. Egyetlen kérdés maradt bennem csupán: ha egyáltalán létezett, vajon Mester is akkor halt-e meg?

Ui.: Utánanéztem az őrület szó jelentésének is: „a tébolyodottakra jellemző keringő, körben járó mozgás alapján fejlődhetett ki, vagy a sámánok vad forgására utal”. Széttörted a kagylót és a falat. Vörös lett a csempe, biztos fájt a kezed, de te hallgattál inkább. Be akartam kötni a sebed, de te szilánkokat szórtál bele, és engem is megvágtál. Én ki akartalak hozni, de te ottmaradtál. Visszadobtam neked a szoba kulcsait, és bármennyire is nehéz lesz nélküled, de többé nem lépek ide be. Tudod, mi az őrület definíciója? Ha nem törted még össze, akkor nézz bele a tükörbe. Ott találod meg.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.