Múltfogyatkozás: Vizit
„Nem az idő múlik, hanem – mi.”
(Csáth Géza)
– Foglaljon helyet.
– De hát nincs is hová ülnöm, mindenütt csak romok vannak.
– Pedig ezt a kórtermet magácska építette fel az elméjében.
– Miért van itt ekkora káosz?
– Mert ez a hely éppen elemeire bomlik.
– Ezt hogy érti?
– Szó szerint. A vakolat lepereg, a falak összedőlnek. Lassan megszűnik.
– Bárcsak mással is így lenne!
– Márpedig így van. Minden csak idő kérdése.
– Idő, idő… Nekem erre nincs időm.
– Miért, hová siet?
– Tulajdonképpen sehová. Csak szeretek gyorsan élni.
– Elég baj az. Az életet élvezni kell. Tudja, élni vagy égni. Magácskán áll.
– Valahogy nekem csak az égés jött eddig össze.
– Rosszul közelíti meg. Egyébként hogy érzi magát?
– A helyzethez képest jól.
– Rémálmok?
– Nincsenek egy ideje.
– Sírás, félelmek?
– Visszajöttek. Pedig nem hiányoztak. Ahogy a fájdalom se.
– Ez is átmeneti, majd meglátja. Hogy is áll a gyásszal?
– Ha jól számolom, negyedik stáció. Feladtam az alkudozást. Nincs értelme.
– No, és miért?
– Hiszen maga mondta, hogy ez egy természetes folyamat, hogy amikor az embert ekkora veszteség éri, a tagadás és a düh után alkudozik, majd apátiába esik. De miért kérdi, ha tudja?
– Ezt magácskának kell éreznie és tisztáznia.
– Tudom. De nehéz.
– A gyógyulás sose volt egy egyszerű folyamat.
– Csak ne fájna ennyire. Félek, hogy nem jövök rendbe. Mi van, ha nem lesz jobb soha?
– Enyhülni fog, nyugodjon meg.
– Mikor?
– Legyen türelmes.
– És ha nem akarom, hogy elmúljon? Nem lehetne kiszállni, vagy visszapörgetni az időt?
– Mi értelme lenne?
– Hogyhogy mi? Nem kéne gyászolnom, mert nem lenne kit elengedni. Vagy… Nem tudom.
Őrült vagyok?
– Dehogyis. Viszont ne rágódjon azon, hogy mi lett volna, ha.
– Pedig én is hibás vagyok a múltért.
– Hibázott, belátta, tanult belőle. Ne foglalkozzon többé vele.
– Nem vagyok jó ember, folyton elrontok mindent.
– Magácska látott már tökéletes embert?
– Nem, de tőlem jobbakat igen, akik senkit sem bántottak életük folyamán.
– Honnan tudja, hogy jobbak, és senkit sem bántottak?
– Látszik.
– Magácska igen naiv.
– Esetleg gonosz…
– Nem az. Csak tévedett. Igen sokat tévedett. Viszont felismerte, és már nem teszi. De, mint mondtam, ideje lenne ezt elengedni.
– Akkor mit csináljak?
– Éljen. Engedje el a múltat, hiszen már eltemette. Ne akarja feltámasztani, nem is tudná, és nem is kell. Magácska már egy új ember. Tessék végre a hullát leengedni a sírba, koszorúzza meg még egyszer a könnyeivel, utána pedig vegye le magáról a fekete ruhát, és örüljön.
– Ugyan, minek örüljek?
– Az életnek. Mert szép. Látja, ezt a fát itt, az ablak alatt? Bár ez is csak a magácska képzeletének szüleménye, nézze, milyen szép. Most, tavasszal lombot ereszt, majd ősszel lehullatja, de a következő évben ismét üde lesz. Nincs ez másképp velünk sem, az emberekkel. Csak legyen türelmes. Az életében a mostani tél is elmúlik, és meglátja, jön utána a tavasz, majd a nyár.
– … és az ősz is.
– Magácska ma igencsak borús. Nem szabad ilyen letörtnek lenni!
– Mondja, az emlékek nem tudnak kimászni a fejünkből?
– Nézze ezt a szobát. Valamikor frissen volt festve. Most pereg a vakolata. Látja ezt a szekrényt? Tele volt gyógyszerrel. Egy szem por nem volt rajta. Most pedig ilyen. Nem tűnik el nyomtalanul, de leépül. Idővel már csak a romok maradnak, mutatni, hogy volt itt valami. Na, ilyenek az emlékek is. Ne búsuljon, a most éles fájdalmai is halványulnak majd.
– Letelt a vizit. Mennem kell vissza, az életbe.
– Vigyázzon magára. És ne féljen élni!
Sz. Kárpáthy Kata
*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.