A magyarral csak a baj van?

Terjedelmes kommentárokat szült a Beregszászi Városi Tanács múlt pénteki ülése, ahol a magyar nyelv regionális nyelvi státusa is napirendre került.

A kárpátaljai ukrán nyelvű internetes kiadványok írásainak többsége az esettel kapcsolatban negatív hangvételű, helyenként egyenesen sértő és ellenséges. Jó példa erre a mukachevo.net múlt szombati írása, amely már a címében is hangot ad nemtetszésének: „Abszurd színház: Beregszász polgárai az ukránnak is regionális státust akarnak”.

Bevezetőként jegyezzük meg, hogy a mukachevo.net az ukrán sajtó zöméhez hasonlóan úgy értelmezi a beregszászi városi képviselőtestület által múlt pénteken elfogadott határozatot, hogy azzal regionális státust biztosítottak a magyarnak a városban. Ezzel szemben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség városi tanácsi képviselői azt hangsúlyozták, hogy e dokumentummal a várost irányító UMDSZ–Régiók Pártja koalíció éppen hogy elkerülte a regionális státus tényleges megadását a magyar nyelvnek. Az ukrán sajtónál azonban a jelek szerint már a regionális nyelvi státus puszta említése is kiverte a biztosítékot.

A mukachevo.net szóban forgó írása eleinte mérsékelt hangot üt meg: „A Beregszászi Városi Tanács legutóbbi határozata, amellyel regionális státust biztosított a magyarnak, hivatalos szinten aligha okoz pótlólagos problémákat, de a hétköznapi élet szintjén a helyzet súlyosbodását provokálhatja ki”. Sztepan Fekete, a cikk szerzője azt állítja, hogy Beregszász lakossága nem fogadta olyan egyértelműen a regionális státus megadását a magyar nyelvnek, mint a város képviselőtestületének többsége, hiszen a település lakóinak nagyobbik hányada nemzetiségét tekintve nem magyar. A cikk emlékeztet ezzel összefüggésben, hogy a 2001. évi népszámlálás adatai szerint a város lakóinak 48,1 százaléka magyar nemzetiségű, s azóta ez az arány tovább romlott a magyarok szempontjából. Hozzáteszi: az ukránok már 2001-ben a lakosság 38,9 százalékát tették ki, s ők azok, akik időnként kellemetlenül érzik magukat.

Itt mindjárt álljunk meg egy gondolat erejéig. A szerzőt a jelek szerint nemigen foglalkoztatja, hogy a magyar közösség, Beregszász lakóinak 48,1 százaléka sem érzi magát éppen kitűnően jelenleg a városban, amely pedig évszázadok óta magyar település, egyszerűen azért, mert a kisebbségek jogait nem tartják be. Az sem foglalkoztatja különösebben Sztepan Feketét, mi a helyzet a fennmaradó, több mint tízszázaléknyi romával és orosszal, kizárólag a „kisebbségben lévő” ukránok közérzete aggasztja. Pedig ha egy percre elgondolkozna, talán belátná, hogy végre ideje volna rendeznie a nyelvhasználat kérdését az immár két évtizedes múltra visszatekintő ukrán államnak, az új nyelvtörvény milyenségétől függetlenül.

A mukachevo.net cikkírója szerint a városban élő ukránok rossz közérzetének oka, hogy ha kényelmesen akarják érezni magukat, meg kell tanulniuk magyarul. „Gyakorta fordulnak hozzám olyan ügyfelek, akik csak magyarul beszélnek – nyilatkozta a portálnak egy neve elhallgatását kérő banki alkalmazott. – Kérem, hogy beszéljenek ukránul, hiszen más nyelven nem beszélek. Azt válaszolták, hogy magyar városban lakom, tudnom kell a magyart. Számomra ez kissé abszurd, hiszen ukrán vagyok, Ukrajnában élek – miért kényszerítenek arra, hogy tanuljak meg egy más, számomra teljesen idegen nyelvet? Ha a képviselők határozatot fogadtak el a magyar regionálisról, ismerjék el akkor regionálisnak az ukránt is, hogy az ukránok ne érezzék magukat jöttmenteknek és idegeneknek…”

Ebből az ukrán lakossági véleményből ismét kitűnik, hogy – sajnos – mennyire egyoldalú az ukránok gondolkodása a nyelvi kérdést illetően. Tudom, nem szerencsés előhozakodni a betelepülés kérdésével, de akkor is csak történelmi tény marad, hogy Beregszász ukrán–ruszin lakossága még ötven évvel ezelőtt is rendkívül csekély volt, s nagy a valószínűsége annak, hogy a mukachevo.net által idézett névtelen megszólaló mégiscsak betelepült. Gondolom, valamennyien örülnénk neki, ha minden beregszászi otthon érezné maghát ebben a városban, erre azonban talán mégsem az volna az ideális megoldás, ha a 38,9 százalékos kisebbség kedvéért a 61,1 százalékos többséget leszoktatnánk anyanyelve használatáról. Úgy képzeljük, hasonló esetben a kölcsönös alkalmazkodás az egyetlen járható út. Ezzel kapcsolatban azt is érdemes volna sokadszor az ukrán újságírók és politikusok figyelmébe ajánlani, hogy a régi és a jelenlegi nyelvtörvény éppen ezt a kölcsönös nyelvi alkalmazkodást írja elő a polgároknak a nemzetiségi kisebbségek által lakott területeken, amikor engedélyezi, sőt hivatalossá teszi a magyar nyelv használatát bizonyos helyzetekben.

A cikk a továbbiakban felveti, hogy kevés a városban az állandó és ingyenes magyar nyelvtanfolyam, ezért a tanulni vágyóknak magántanárt kell fogadniuk. Érthető a probléma, de egy csöppnyi megértést kérnénk ukrán polgártársainktól is. Mert képzelje el, kedves Sztepan Fekete, hogy mi magyarok is hasonló cipőben járunk. Számunkra ugyanis nam csak bizonyos helyzetekben, de az élet szinte minden területén kötelező volna az ukrán nyelv ismerete, az állam azonban, amely pedig ingyenes oktatást garantál alkotmányában, nem tanítja meg minden polgárát erre a nyelvre. Képzeljék el, kedves ukrán polgártársaink, hogy már az érettségi megszerzéséhez is emelt szintű vizsgát kell tenni ukrán nyelvből, de mivel a magyar iskolákban csapnivalóan oktatják az ukránt, azok a magyar szülők, akik taníttatni szeretnék gyermekeiket, kénytelenek magántanárt fogadni melléjük. Képzelje el, kedves Sztepan Fekete, hogy egy 150 ezres kisebbség gyakorlatilag minden középiskolás fiataljának fizetett magántanárhoz kell járnia, ha boldogulni akar! Nosza, próbáljunk közösen megoldást találni erre a problémára!

A mukachevo.net cikke szerint a városi képviselők a regionális státusra vonatkozó határozat elfogadásakor figyelmen kívül hagyták, hogy a magyar nyelv gyakorlatilag már rég ugyanolyan jogokkal bír Beregszászban, mint az ukrán. Megemlítik ezzel összefüggésben, hogy a városnak kettős neve van – Beregovo-Beregszász –, a kereskedelmi egységek többségének neve szintén két nyelven van feltüntetve, némelyiké pedig csak magyarul. A kereskedelmi egységek dolgozói a magyaron kívül gyakran semmilyen nyelvet nem beszélnek, s a járásban a falusi tanácsok dolgozói között is akadnak ilyenek – teszi hozzá Sztepan Fekete.

A cikk szerzője most amiatt aggódik, hogy a magyar regionális státusának megadása „a határozat helytelen értelmezését eredményezheti az egyszerű polgároknál, akik talán azt fogják követelni, hogy minden intézményben kizárólag magyarul beszéljenek velük, s nem csupán az államiakban. Ez pedig azután óhatatlanul konfliktusokhoz vezethet”.

Ez az „aggodalom” véleményünk szerint a kérdés ugyanazon egyoldalú megközelítésének a következménye, amelyről a banki dolgozó aggályai kapcsán már volt szó: elvárásként fogalmazódik meg a magyar kereskedővel szemben, hogy beszélje az államnyelvet, de az állammal szemben nem elvárás, hogy megtanítsa a kereskedőt vagy a tanácsi hivatalnokot ukránul. Mintegy zárójelben jegyeznénk csak meg, hogy amennyiben egy kereskedő, vagy bármilyen – például banki – szolgáltatást nyújtó vállalkozó magához akarja csalogatni a vásárlót, akkor megtanulja a nyelvét, s ez mindkét félre, magyarokra és ukránokra egyaránt érvényes.

A továbbiakban a mukachevo.net írása bekeményít, s minden előzmény nélkül szeparatizmust kezd emlegetni. Az olvasónak néha az a benyomása, hogy az ukrán szerzők egymás cikkeiből másolják át a sajátjaikba ezeket a magyar szeparatizmus fenyegetését alátámasztani hivatott frázisokat, valahogy úgy, ahogyan az udvariassági formulákat szoktuk odabiggyeszteni a levél végére.

Sztepan Fekete azt állítja, hogy elemzők és egyes politikusok úgy vélik, a regionális nyelvek bevezetése Ukrajnában egy lépés a szeparatizmus felé. A cikk idézi Musztfa Dzsemiljevet, a krími tatár Medzslisz elnökét: «Nem akarjuk, hogy a mi nyelvi problémánk egy olyan dokumentum révén oldódjék meg, amely az egész ország érdekeinek kárt okoz és elősegíti a szeparatizmust”. Idézi a portál az ukrán nemzeti irányzat egyik neves alakját, Levko Lukjanenkót is, aki egy tévécsatornának azt mondta, hogy az új nyelvtörvény „az ukrán állam szétverésére irányul”.

„A szeparatizmus fenyegetése meglehetősen veszélyes momentum, különösen Kárpátalján – figyelmeztet ezután az írás. – Ez egyebek mellett azzal is összefüggésben van, hogy elkezdődött a magyar állampolgárság egyszerűsített képlet szerinti megadása, ami eredményesen zajlik a Magyar Köztársaság kárpátaljai konzuli intézményeiben.”

„Nem véletlen, hogy éppen Beregszászban nyílt meg a Jobbik képviselőjének, Kovács Bélának a fogadóirodája – hangsúlyozza Sztepan Fekete. – Az ultraradikális Jobbik Nagy-Magyarország létrehozásáért lép fel Ukrajna, Románia és Szlovákia «etnikai magyar földjein». A párt autonómia létrehozásáért lobbizik a szomszédos országokban lakó magyarok számára. Ezen belül Kárpátalján az úgynevezett Tiszamelléki járás létrehozásáról van szó, ahol a magyarok fognak dominálni.”

Ezen a ponton kifulladni látszik a szerző dühe, mintha kiürült volna a magyarpocskondiázó tölténytára, s visszatér azoknak a kellemetlenségeknek az ecsetelésére, amelyek a nyelvtörvény miatt érhetik az ukránokat.

„A régiósok törvényalkotási kezdeményezése tekintélyes pénzeket garantál a regionális nyelvekből fordítóknak. A parlament, a kormány és az elnöki adminisztráció dokumentációja kizárólag ukrán nyelven vezetődik majd, és kötelezően lefordíttatik a regionális nyelvekre. A képviselőknek a nyelvre vonatkozó törvénymódosítási kezdeményezése nyomán a bíróknak és a közjegyzőknek maguknak kell megtanulniuk a második nyelvet” – idézi a portál a TSZN televíziós hírműsort, majd hozzáteszi: „Vagyis mától az állások betöltésekor – elsősorban az állami intézményekben – Beregszászban azokat fogják preferálni, akik beszélik a magyar nyelvet. Mindenki más a pályán kívülre szorul” – böki ki Sztepan Fekete, aki végezetül még majdhogynem fenyegetésként emlékeztet, hogy Beregszász városa után a regionális magyar nyelvet elismerhetik Kárpátalja Ungvári járásában (ahol a 2011. évi népszámlálás adatai alapján 32,6 százaléknyi magyar él), valamint a Beregszásziban (76,3 százalék), a Nagyszőlősiben (26,1 százalék) és a Munkácsiban (12,7%) is.

Ne féljen kimondani, aki e sorok szerzőjéhez hasonlóan úgy érzi, hogy a mukachevo-net írása nem egyéb, mint újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar máig legfeljebb másodosztályú, megtűrt állampolgára ennek az országnak. Aki annak idején szolgált a szovjet hadseregben, még emlékezhet azokra az ukrán bakatársaira, akik csúnyán néztek az oroszokra, ha azok hoholnak (az ukránok gúnyneve az oroszban) csúfolták őket. Emlékezhetünk azokra az ukrán aktivistákra is, akik a rendszerváltáskor felrótták a szovjet vezetőknek, hogy elnyomták az ukránságot, igyekeztek megsemmisíteni az ukrán kultúrát és hagyományokat. De ennek már több mint 20 éve, s az elnyomatás emlékei láthatóan a múlt ködébe vesztek. A jelenből ezért azt vihetjük magunkkal emlékként, hogy ukrán szélsőségesek a saját országukban emlékműveket rongálhatnak, csak mert azok magyarok, az ukrán hivatalnokok és politikusok nem tartják be, vagy éppenséggel megváltoztatják a saját törvényeiket a nemzetiségi kisebbségekre vonatkozóan, ha azok nincsenek ínyükre, vagy ha úgy látják, hogy nem csupán előnyökkel, de számukra kényelmetlen kötelezettségekkel is járnak. Arról mesélhetünk a következő generációnak, hogy volt idő ebben az országban, amikor minden alap nélkül, büntetlenül szeparatistának lehetett bélyegezni bárkit, a nemzetiségi kérdést pedig kampánycélokra használták minden választás alkalmával. Reméljük, hogy a következő generáció a mai politikacsinálók helyett is szégyellni fogja magát ezért.