Szabó Magda: Páva, sziget, bokor

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak,
pödri örvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.