Múltfogyatkozás: Átépítés I. – Gyorsítás

Jekatyerina Viktorovna újéven szabadulhatott. Munkaszerződése december 31-én járt le. Örömmel hagyta ott a munkásszállót, ahol évek óta élt. Egyik kezében bőröndje volt, a másikban útlevele. A hazai ellenőrző ponton nagy mosoly közepette mutatta fel az okmányt a mogorva határőrnek.

– Mennyi időre? – kérdezte unottan a határőr.

– Mennyi időre szándékoztam hazajönni?

– Igen. Ezt kérdeztem. Siessen, kérem, nincs időm magára.

– Akkor rövidre fogom. Egy életre jöttem haza.

A határőr értetlenül forgatta az útlevelet.

– Manapság mindenki elfelé menekül, maga meg vissza? Ritka egy bolond tetszik lenni. Na, sok szerencsét – morogta a határőr, majd visszaadta az útlevelet.

– Hálásan köszönöm, és boldog újévet, uram! – mondta Jekatyerina. A határőr biccentett, ő pedig elképedve továbbállt.

Jekatyerina húsz évvel ezelőtt, karácsonykor hagyta el a szülei lakását. Azóta már a szülei is elköltöztek onnan, a város végi temetőbe.

A nő két évtized után először lépte át az ismerős társasház küszöbét. Felment a lépcsőn, majd megállt a lakása előtt. A régi kulcs nem akart elsőre engedelmeskedni.

A szemközti szomszéd lakásból ismerős alak lépett ki.

– Kátyka, te vagy az?

A nő megfordult.

– Mása, hát te itt?

– Itt bizony. És te?

– Hát, most már én is. És itt is maradok.

– Hol, te?

– Hát itt – mutatott a már kinyitott ajtóra.

– Te sem lettél normálisabb. Na, gyere be hozzám, igyunk meg egy felest a hazatérésedre.

– Nem iszok.

– Akkor egy kávét.

– Hát jó.

Mása lakása sem változott semmit. Ugyanolyan zöld vakolat mállott a falról, mint húsz évvel ezelőtt. A kávézás után átmentek Jekatyerina lakását megnézni.

– Nem akarlak elszomorítani, de társbérlőid akadtak– mutatott az egérlyukakra Mása.

– Jézusom, ez ennyire lepukkant?

– Ahogy látod. Te, biztos haza akarsz jönni?

– Biztos. Holnap el is kezdem a takarítást, hogy már a héten nekiállhassak a felújításnak. És minél gyorsabban, mert itt akarok lakni, amilyen hamar csak lehet.

– Az nem lesz olcsó.

– Csak pénzem van. Se családom, se egészségem.

– Hol alszol ma?

– Itt – mutatott a régi rekamiére.

– Ezt te sem gondoltad komolyan – hüledezett Mása.

– Van más választásom?

– Van. Nálam. A vendégszobánk nem tűnt el húsz év alatt, veled ellentétben.

– Köszönöm.

Az ablakhoz mentek. Az egyik ablakon Jekatyerina nézett ki, a másikon Mása.

– Ezt a két fát még ketten ültettük, az örök barátságunk emlékére – mutatott ki Mása a ház mellett zöldellő fenyőkre. – Ez se tegnap volt.

– Nem bizony.

Jekatyerina visszanézett a szobára. A pergő kék vakolatot nézte, a szétesett nagy bútorokat, amiket a szülei vettek még, amikor ideköltöztek.

– Ezekkel meg mit kezdjek? – tűnődött Jekatyerina.

– Ha rám hallgatsz, kidobod, és veszel újat, mert ezt már megette a fene.

– Elég lesz ezt szétszedni. Meg itt rendet rakni. Segítesz majd?

– Nem kérdés. De előre szólok, itt aztán lesz mit dolgozni. És kénytelen leszel egy brigádot hívni, mert ketten nem fogjuk győzni.

– Tudom. Lesz munka. De nem bánom. Hazajöttem – mondta, majd bezárta az ablakot.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.