Mondd el ma: Több lábon állni, de miért?

Ez alkalommal olyan négy személyt kerestem meg, akikről azt hinnénk, hogy mindennel IS foglalkoznak. Hogyan fér bele az életükbe több hivatás, több feladat? Milyen örömökkel és milyen áldozatokkal jár? Hogyan sikerül beosztaniuk az idejüket? És hogy boldogok-e így?

Mint minden hónapban, most sem marad el a hanganyag!

Cseh Ádám műsorvezető (Pulzus rádió), vőfély:

– Szerintem, akik Kárpátalján élnek, azoknak minimum kettő állása van. Van egy hivatalos és van, amikor otthon próbálnak kisebb-nagyobb dolgokat megszervezni.

Az én életemben a két hivatás közül az egyik egy gyerekkori szerelem volt. Ez a rádiózás. A vőfélykedés pedig csak úgy jött, mint egy hívatlan vendég, de én mégis szívesen fogadtam. Mindkettő nehéz szakma. Mindenki tudja, aki hasonló szférában forog, hogy emberekkel dolgozni a legnehezebb. De biztos vagyok abban, hogyha most cserélnem kéne valakivel, például egy szobafestővel, akkor biztos, hogy nem vállalnám. És lehet, hogy ő sem cserélne velem. Ajándéknak tekintem azt, hogy megadatott nekem a két hivatás, hiszen mindkét munkámat nagyon szeretem. Enélkül nem működne ez a kettő. Közben ez a helyzet egy hatalmas pörgést eredményez. Hétközben rádiózás, szombaton pedig egy teljesen más közegben kell megjelennem vőfély ruhában. Sem a rádióban, sem az esküvőn nem érdekli az embereket, hogy van-e problémád, fáradt vagy-e. Ezt ki kell zárni. Úgy gondolom, hogy a rádiózás terén az elmúlt nyolc, vőfélykedés terén pedig tíz év sikeres volt. Nyílván voltak hiányosságok, de ahogy haladok előre, úgy tudok tovább fejlődni.

Nem szeretnék külföldre menni gyárba dolgozni, idegen emberek között lenni. Nekem nagyon tetszik az, hogy az utcán, a boltban megismernek, ismerős arcok jönnek velem szemben. Tisztában vagyok azzal, hogy külföldön sokkal nagyobb pénzlehetőségek vannak. De az, hogy a saját ágyamban alszom el, odafordulhatok a feleségemhez, közel vannak a szüleim, testvéreim, megfizethetetlen. Remélem, a Jóisten segít és továbbra is ezen az úton visz tovább, mert másképp nem tudom elképzelni az életemet.

Kepics Andzselika – tanár, énekes:

 – Én mindenképpen pozitívumnak tartom azt, hogy több lábon élek, több munkahelyen dolgozom, több tevékenységgel foglalkozok. Nagyon hamar megértettem: ahhoz, hogy a lányaimnak megfelelő taníttatást biztosítsak, fel tudjam őket nevelni, több munkahelyen kell dolgoznom. Mindez fokozatosan alakult ki az életemben. Tehát nem volt egyszerre ennyi feladatom. Amikor bejeztem a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolát, akkor először a Beregszászi Művészeti Iskolába jöttem dolgozni. Két évre rá jött az újabb felkérés: a Nagyberegi Középiskolába kerestek ének-zene tanárt. Elvállaltam. Mai napig is ott vagyok ének-zene és művészettanárként. A többi tevékenység is fokozatosan jelent meg az életemben. Babics János az Integrál zenekar vezetője meghívott énekesnek. Mindig is nagyon szerettem énekelni, hogyne vállaltam volna el! Zenész családban nőttem fel, nagyon szerettem, amikor apukám zenélt. Kislányként is énekeltem vele. Eközben már ugyanúgy kiskoromban eldöntöttem, hogy tanár leszek. Olyan szerencsés vagyok, hogy amit gyerekkorban megálmodtam, azzal lett is lehetőségem foglalkozni.

Aztán a beregszászi művészeti iskolát felváltotta egy másik tevékenység. Váradi Natália, a Genius Jótékonysági Alapítvány irodaigazgatója felkért, hogy népzenei és néptánctáborokat vezessek. Ennek is örültem, mert ez is zenével kapcsolatos tevékenység. A mai napig is én vagyok a szakmai referense a Beregvidéki, az Ungvidéki Népzenei és Néptánctábornak, Gisgejőci Gitár Verses Irodalmi tábornak,  valamint a Szól a fülemüle Kárpátaljai Zenei Tehetségkutatónak. Emellett tanárként dolgozom a Felnőttképzési Központban, ahol magyart, mint idegen nyelvet tanítok ukránoknak. A Nagyberegi Református Líceumban is dolgozom ének-zene és egyházi ének tanárként. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség művészeti iskolákban oktató pedagógusok szekciójának vezetője is vagyok.  Ez a munkakör azzal jár, hogy nyáron konferenciákat, továbbképzéseket szervezek, amire nagyon nagy örömmel jönnek a zenetanárok.

Domareckájá Júlia színésznő, műsorvezető (Pulzus rádió,  TV21):

– Ez a több elfoglaltság az én életemben valahogyan kiegészíti egymást és szorosan fonódik ahhoz, amit én magamról képzelek. Nem szöges ellentéte egyike a másiknak. Valahol gyerekkoromban kezdődhetett. Olyan 13 évesen már vállaltam munkákat: újságkihordó volt az első beosztásom. Tehát amellett, hogy diák voltam, szerettem felelősséget vállalni, segíteni ezzel a szüleim rám fordított anyagi támogatását. Diákként szedtem napszámosként paradicsomot, voltam éttermi kisegítő, felszolgáló vagy telefonos menedzser. Amikor a tanulmányaim befejezése után hazajöttem Kárpátaljára, akkor azt tapasztaltam, hogy teljesen más ritmusban dolgozik a színház. Úgy éreztem, hogy beleférne az életembe még valami. Akkor jött felém az a lehetőség, hogy az induló Pulzus rádióban legyen egy saját műsorom. A rádiózáshoz végképp nem volt korábban semmi közöm. Csak tetszett az ötlet, hogy bármit csinálhatok, ami a rádió arculatába belefér. Olyan embereket keresetem fel, akik valamit tesznek Kárpátaljáért, az emberek itthon maradásáért, a jövőnkért, és akikre büszkék lehetünk.

Emellé jött a színészstúdió. Vidnyánszky Évike néni volt a vezetője, de családi okok miatt el kellett költöznie. Vass Magdi kolléganőmmel úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az ő tevékenységét. Ezt is nagyon szeretem, főleg azt, amit én kapok a gyerekektől. Ezután jött a rádiós reggeli műsor, ami szintén egy másik műfaj, mert élő kapcsolás, nem pedig egy szerkesztett műsor. Az is nagyon izgalmas volt, és nagyon szerettem. Amikor gyesről visszajöttem, akkor kaptam ajánlatot az ungvári TV21-től, hogy a rádiós műsorhoz hasonló riportokat készítsek a tévé számára. Ebből lett az Arcképmás című műsor. Így szép sorban jöttek a lehetőségek és én úgy gondoltam, hogy míg fiatal vagyok, míg bírok, addig kihasználom és kiaknázom ezeket. Valahol pedig felelősségemnek is érzem, hogyha valamit tudok tenni a közösségért, a közösség építéséért, hogy megmutassam, mennyi mindenünk van itt, mennyi értékünk. Kutyakötelességem, és a Jóistentől rám bízott út.

Nem feltétlenül volt célom, hogy sok mindennel foglalkozzam a színház mellett, hanem jöttek a lehetőségek és elvállaltam.

Minden édesanya jó logisztikai képességgel rendelkezik, és jól be tudja osztani az idejét. Mivel a színházunk nem egy minden este előadó színház, tehát van alkalom arra, hogy az ember másban is kipróbálja magát. A tévés és rádiós műsoraim olyan időközönként jelentek meg, hogy tudtam rájuk időt szakítani. Akad olyan idő is, amikor az otthoni háziasszonyi teendőimet is el tudom végezni. Persze, a családi támogatás is nagyon fontos. Jó, ha van egy anyós vagy egy anyuka, akire lehet számítani.

Mindemellett el kell, hogy mondjam, hogy a színház marad mindig az első és nagy szenvedély, mert kislány korom óta erről álmodoztam. Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozásom, akkor azt mondom, hogy színésznő. De valahogy sosem mondom a színházra azt, hogy ott dolgozom. Hanem játszom, próbálok… De ugyanez van a tévénél. Oda sem dolgozni megyek, hanem forgatásra vagy adásba. A színi stúdiónk pedig feltölt, azt sem fogom fel munkának.

Váradi Enikő újságíró, néptáncos (Sodró együttes, Rezeda folkműhely, Kárpátalja néptáncegyüttes):

– Érdekes volt, hogy már az egyetemen nem egy szakot végeztem, hanem párhuzamosan kettőt: nemzetközi kapcsolatokat, emellett magyar nyelv és irodalmat. Az irodalom, a művészet mindig nagyon érdekelt, viszont a nemzetközi diplomácia, a nemzetközi gazdaság ugyanúgy. Ebből a kettőből nem tudtam választani. Közben mindig is benne voltam a szervezői világban, így kerültem be az ungvári református egyetemi gyülekezeti életbe, ahol jelen voltam, mint gondnok és mint szervező. Fantasztikus csapatunk volt, és nagyon jó rendezvényeket szerveztünk együtt. Közben az életemben mindig is fontos volt a népzene, a néptánc. Ezt az otthoni tanáraimnak, Szeles Viktóriának és Takács Zsuzsannának köszönhetem.  Ők voltak azok, akik elvittek az első néptánctáborba Péterfalvára. Teljesen magába szippantott ez a világ. Viszont a gimnáziumi, egyetemi éveim alatt nem volt lehetőségem arra, hogy néptánccal foglalkozzak. Amikor megismerkedtem az akkori táncpartneremmel, elhatároztuk, hogy csinálunk egy random táncházat. Ez a kezdeményezés nőtte ki magát folkkocsma programmá, melyet  minden csütörtökön megszerveztünk a helyi fiatalok számára. Amikor befejeztem az egyetemet, akkor valahol el kellett helyezkednem. Akkor jött a lehetőség, hogy kipróbáljam magam újságíróként. El is végeztem egy gyors tanfolyamot, és beálltam a Kárpátalja.ma hírportálhoz külső tudósítónak, de közben a Kárpátalja hetilaphoz is felvettek. Így jelent meg az újságírói világ az életemben, ami egy nagyon különleges és hihetetlenül kalandos szakma. Nagyon sok életszituációban találkozhatsz emberekkel, élettörténetekkel lehetsz gazdagabb. Minden helyi ismeretemet ennek köszönhetem. A későbbiekben megkeresett az Ungvári TV21, mivel a Viski Jótékonysági Alapítványunknak már volt egy önkéntes tévéje, és volt egy kis tévés múltunk. Így lettem tudósító a tévénél is.

Gyakorlatilag egyik tevékenység épült a másikra. Egyre több helyre hívtak közben táncházat tartani. Megalakult a Kárpátalja táncegyüttes és párhuzamosan Hagyományok Háza Hálózat Kárpátalján, ahova olyan személyeket kerestek, akik számára fontos a hagyományőrzés. Pál Kati néniék felkértek, hogy legyek a munkatársuk. Aztán pedig jött a Rezeda Folkműhely. A beregszászi szülők kerestek meg, hogy nem segítenék-e egy néptáncegyüttes létrehozásában. Végül nem csak néptáncegyüttes lett, hanem egy folkműhely, melyben több szekció van: zenei és énekes vonal.

Évek során így rakódott egymásra a több tevékenység, de sosem volt ez előre megtervezve. Gimnáziumi éveimben azt gondoltam, hogy diplomata vagy konzuli munkatárs leszek. Ahhoz képest egy teljesen más  szférában dolgozom és nem unatkozom, hanem nagyon élvezem. Hálás vagyok érte, hogy ennyi embert megismerhettem, és ennyi helyre eljuthattam.

Időnként eszembe jut, hogy jó lenne csak egy dologra összpontosítani. Egyelőre még nem tudnám egyiket sem leadni, lehet valamikor majd eljön az ideje. Addig pedig rengeteget tanulok ezekből a tevékenységekből.

Bunda Fehér Rita

Kárpátalja.ma