„A kicsi szerep néha sokkal nagyobb lehetőség” – beszélgetés Tarpai Vikivel

Bájos – ez a szó jut eszembe először Tarpai Vikiről, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésznőjéről. Erre a vele való beszélgetés sem cáfolt rá; egy vidám, közvetlen lányt láttam, tele élményekkel, gondolatokkal, álmokkal… Mindez talán szükséges is ahhoz, hogy ilyen elbűvölő Irma jelenjen meg a színpadon az Üvegcipőben – amiért meg is kapta a legígéretesebb fiatal színész díját Kisvárdán –, vagy ahhoz, hogy Rosalindába ne csak Orlando szeressen bele. Hogy hogyan jutott el idáig, mennyire érzi jól magát a szerepkörében, mi mást próbálna ki még szívesen, s hogyan érinti a nemrég kapott díj – többek között ezekről mesél a művésznő, miközben teljesebb képet alakít ki magáról számunkra.

Hogyan lettél beregszászi színésznő?
Ez egy nagyon hosszú út volt. Tízéves voltam, amikor Vidnyánszky Attila és édesanyja, Évike néni létrehozták a gyerekstúdiót. Akkor úgymond „válogatások” voltak, de mégsem volt igazából az, ráadásul nem is itt (a színház jelenlegi épületében – a szerk.) történt, hanem a kultúrházban. Mindenki fölvonult, a többi gyerek szépen elmondta a verset, de én nem voltam hajlandó. Aztán Évike néni egy másik foglalkozáson oldalra hívott, és akkor végül elmondtam. Innentől kezdődött a varázslat. Tizenhét éves koromig voltam a stúdió tagja. Tizenhárom éves voltam, mikor Vidnyánszky Attila megrendezte a Gyilkosság a székesegyházban című előadást; gyerekszereplőkre volt szüksége a betlehemes keretjátékhoz. Én kaptam Mária szerepét. Ettől kezdve folyamatosan jöttünk-mentünk, utazgattunk ezzel a darabbal, két évvel később pedig Attila megrendezte a Dorottyát Vasváron, amelybe szintén bekerültem. Az érettségi után a budapesti felvételiről lecsúsztam, és akkor ő fölajánlotta, hogy mint segédszínész jöjjek a színházba. Én persze boldogan, örömmel vállaltam. Aztán eltöltöttem itt egy évet, majd felvételiztem az akadémiára. Felvettek, s 2005-ben, mikor befejeztem a Pesti Magyar Színiakadémiát, megint hazajöttem. Egy évet itthon voltam, aztán jött egy váltás, ugyanis ki akartam menni Angliába szerencsét próbálni, nyelvet tanulni. Huszonegy éves voltam, hát miért ne próbálhattam volna meg? Becsaptak, itthon maradtam, de már nem mertem azt kérni, hogy vegyenek vissza. Eltelt majdnem két év, mire megpróbáltam visszatérni. Attila végül is visszavett. Azóta már több mint négy éve itthon vagyok, és dolgozom.

Tehát nem is voltál színpadon az alatt a két év alatt?
Budapesten egy családnál vigyáztam a gyerekekre, és végeztem a házimunkát. Muszáj volt valamiből fenntartanom magam. Volt egy pont, amikor azt mondtam az egyik barátnőmnek, hogy én soha többet nem akarok színpadra menni, közben pedig nagyon hiányzott, és nagyon szenvedtem attól, hogy én azt nem csinálhatom. De volt egy ilyen pont mégis… Amint ezt a mondatot kimondtam, pár percre rá csörgött a telefon: a volt akadémiai osztályfőnököm szólt bele, hogy „Te figyelj már ide, Viki, a végzős osztályommal a Körmagyart csinálom, és rád gondoltam két szerepre, mert kevesen vannak az osztályban.” A színésznő és a takarítónő szerepére kért, amire igent mondtam, és részt vettem ebben a végzős vizsgában. Igazából ennyi volt a színpadi munkám, amíg én ott voltam, Budapesten majdnem két évig. Nem akartam más színházhoz menni.

Nem is próbáltál elszegődni valamelyik színházhoz?
Nem, nem is akartam. Ezt sokan nem tudták megérteni. Ugyanez volt akkor is, mikor befejeztem az akadémiát. Mondtam, hogy azért nem maradok és próbálom meg Budapesten, mert nekem ez, a beregszászi jelenti a színházat. Én nem gondolom rossznak ott egyik-másik színházat, sőt. De én ebben nevelkedtem.

Miután visszajöttél, ugyebár, volt szereped Debrecenben a társulaton kívül is.
Igen, ott egy beugrásom volt Osztrovszkij Viharjában Katyerina szerepére.

Szeretnél ehhez hasonló vendégszerepeket?
Nemrég szerepeltem az Énekes madárban a Gózon Gyula Kamaraszínházban. Árkosi Árpád rendezte, Ivaskovics Viktorral együtt szerepeltünk benne. Megmondom őszintén, nagyon érdekes volt. Az, hogy a mi kis anyatársulatunktól távol egy teljesen más közegben, egy teljesen más színházi működésben vehetek részt, és kipróbálhatom magam, nagyon érdekes út és felfedezés volt számomra. Nem éreztem ott rosszul magam. Jó volt kicsit kiszakadni ebből és kipróbálni mást. Persze jó lenne Debrecenben is. Azt gondolom, hogy ezáltal is színesedik az ember; sokat tanul a tapasztalatokból, abból is, ami nem sikerül. A rosszból is sokat lehet tanulni.

Hol képzeled el a jövőd? Itthon akarsz maradni végleg? Van-e egyáltalán erre lehetőség?
Nagyon remélem, hogy van rá lehetőség. Szeretek ugyan Budapesten lenni, mondjuk, két hétig – nagyon jó elmenni, kikapcsolódni, megnézni más színházat, beülni egy hangversenyre, barátokkal találkozni, jókat beszélgetni –, de az nagyon rossz dolog lenne, ha nem jöhetnék haza. Most egy hónapot voltam ott egyhuzamban, mikor próbáltuk az Énekes madárt, és nagyon hiányzott az, ami itthon van.

Kárpátalja vagy a színház?
Mindkettő. Az, hogy bejöjjek, kóvályogjak egyet a városban, vagy a barátnőmmel megigyak egy kávét. Maga a hely is: Beregszász, Muzsaly, Kárpátalja. Én nem tudom elképzelni e nélkül az életemet.

Nem lenne jobb egy nagyvárosban, nagyszínházban?
Megmondom őszintén, vonz a dolog, és hazudnék, ha azt mondanám, nem próbálnám ki, és nem játszottam el néha a gondolattal, hogy de jó lenne. De hogy ebből végképp kiszakadjak, azt még most nem tudom elképzelni. Most nem tudom elképzelni, hogy itt ne legyek.

Egyébként szeretsz színházba járni?
Szeretek. Nálunk az a baj, hogy mindig megyünk valahová, ezért a fesztiválokon egy napnál többet nem tudunk maradni. Tehát játszunk, aznap éjjel ott vagyunk, és megyünk is tovább. Az idén Kisvárdán lehetőségünk volt megnézni két előadást, aminek nagyon örültem. Mert jó dolog látni mást is: látom az újat, látom, hogy mit lehetne jobban vagy esetleg mit nem szabad csinálnom. Azt gondolom, hogy nagyon sokat lehet tanulni egy másik színház játékából.

Van-e kedvenc rendeződ, színészed, darabod?
Persze, van…

Meglepetésként ért-e a díj Kisvárdán?
Nagyon meglepődtem. Az előadás szerintem nem a legjobb formáját futotta, mivel nagy kihagyással játszottuk az Üvegcipőt. Mikor vége volt, összepakoltunk, elmentünk a szállásra, megnéztünk két másik előadást, és eljöttünk. Nálunk odahaza a térerő, ugye, kalandozik. Általában úgy szoktam hagyni a magyar kártyás telefonomat, hogy térerőben legyen, de most valahogy csak úgy leraktam, és napokig nem is igazán érdekelt. Nem foglalkoztam vele, mert készültünk Gyulára. Aztán mentünk Gyula felé a busszal, amikor hívott a kisvárdai színház igazgatója, hogy tudok-e a díjról, meg hogy ők már fölhívták Nelliéket (Szűcs Nelli, színésznő – a szerk.), mivel engem nem tudtak elérni. Mondom: nem. És akkor mintha nyakon öntöttek volna; nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hogy mi is történt, mi ez. A buszon szedtem elő a bőröndömből egy normális nadrágot meg egy felsőt, hogy azért este a díjkiosztóra mégse úgy menjek, mint aki elindult a busszal. Rossz volt, hogy nem lehetett ott a családom és a társulat. Ők elmentek Gyulára, és nem tudott senki velem jönni. Viszont ott voltak Nelliék a Fodrásznővel, ők játszották a gálaelőadást, így nem voltam egyedül. Hát furcsa érzés. Tudod, azt érzi az ember, hogy most aztán, ha már kaptál egy díjat, akkor az egyrészt nagyon jó dolog, másrészt meg édes teher. Egyfajta nyomás, nem megfelelési kényszer vagy bizonyítás, hanem tudod, hogy egy bizonyos szint alá nem adhatod. Furcsa érzés ez.

Milyen volt Irma karakterét megformálnod?
Először nem ezt készültük megcsinálni Árkosival, hanem teljesen mást. Egy Márai-darabot, amely a Szegények iskolája alapján készült, és amelybe még sok mindent beleraktunk volna. El is kezdtük, de valami miatt nem történt meg. Akkor azt mondta Árpád (Árkosi Árpád, rendező – a szerk.), hogy legyen az Üvegcipő. Mi minden darab előtt kiosztjuk egymás között a szerepet. Csinálunk egy közvélemény-kutatást, hogy na, te kire tippelsz ebben és ebben a szerepben? Én úgy voltam vele, hogy majd úgyis az lesz, amit Árpád mond. És így jött Irma. Kínlódtam vele, most, Kisvárdán is. Ebből több ízben még mindig hiányzik a kislány bolondsága. Szenvedtem vele, mert egyesek az mondták, hogy ez valahol egy bolond lány. Én nem gondolom őt annak, hanem egy teljesen más világban élő valakinek, de nem bolondnak. Hiába gondolná az ember, hogy testreszabott szerep, mégsem az.

Minden karaktert nehéz megformálni, vagy van olyan, amely közel áll hozzád?
A lírai hősnőket nem annyira szeretem, megmondom őszintén, mint amilyen például a Csongor és Tündében Tünde szerepe. Az gondolják, hogy ez hű de jó! Pedig nem szerencsések ezek a karakterek, ezek a nagy, szerelmes lírai hősnők. Ott van például Ilma a Csongor és Tündében, aki ha bejön, és elmond két mondatot, megfogja a közönséget. Sokkal könnyebb egy ilyen karaktert megformálni, mint olyat, aki hatalmas tirádákat mond, gyönyörű szép körmondatokat szóvirágokkal. Sokkal nehezebb ezáltal megszerettetni magad a nézőkkel. Nekem az osztályfőnököm is mindig azt mondta, hogy vagy nagy előnyöm lesz, vagy nagy hátrányom az, hogy kívülről naiva-alkat vagyok, de belülről egészen más.

Pedig általában pontosan ezeket a hősnőket szoktad eljátszani.
Igen. Néha „lázongtam”, hogy adjatok már egy parasztlányt, mert annyira szeretnék valami mást. Ekkor jött az Énekes madárban Magdó.

A hősnő…
Igen, de az más. Más, mint egy Tünde. Persze ott van Katyerina is Osztrovszkij Viharjában, az is szerelmes hősnő és lírai alkat, de mégis más.

Tehát tulajdonképpen egy más szerepkört szeretnél magadnak?
Szeretném kipróbálni, mondjuk, a Három nővér Natasa-karakterét. Nem szeretném, ha beszűkülnék erre a naiva-szerepkörre. Úgy gondolom, hogy a kicsi szerep néha sokkal nagyobb lehetőség.

Nagyjából megvan nálatok, hogy ki kicsoda…
Abszolút! A külsőn is sok minden alapul. Tehát nyilván még évekig nem fognak rám osztani egy Natasát.

Mit szeretnél még nagyon eljátszani?
Ami mostanában foglalkoztat és mozgat, nem is tudom, miért, pedig már rég olvastam, az Ibsen Nórája. Nyilván az sem most lesz, de valamiért sokat jár a fejemben. Nemrég olvastam bele Borbély Szilárd Akár Akárkijébe, ami egy kortárs dráma. Négyszereplős darab, de egy szereplőnek körülbelül négy-öt karakter megformálására jut lehetősége. Elég színes. Ott azért fennáll a veszélye annak, hogy a színész vagy nagyot bukjon, vagy zseniális lehessen. Egy kicsit brechtes a dolog. Emellett most Attilával fogunk dolgozni szintén egy kortárs drámán, a Zoltán újratemetvén. Abban egy fiatal lányt fogok játszani. Nem nagy szerep, viszont maga a darab nagyon-nagyon jó, és nagyon érdekel. Igazából minden érdekel. Én csak tanulhatok még, úgy érzem.

Tudnál mesélni a most készülő darabról?
Ez Csehov Kastankája Novák János rendezésében. Állatokat formálunk meg néhányan. Én kutyát játszom. Ez a darab is egy érdekes utazás. Nagyon nehéz, küzdelmes dolog. Annyi minden van benne, és ráadásul gyerekeknek készül. Nagyon az elején vagyunk még, csak nagyjából rajzolódtak ki a dolgok. Meglátjuk a végét, hogy mi lesz belőle.

Csak gyerekeknek szól?
Nem, felnőtteknek is, abszolút. Ebben tényleg rengeteg minden van. Nagyon sokrétű dolog.

Mit gondolsz, miért menjen el egy kárpátaljai magyar a színházba? Sokan nem akarnak járni…
Van egy bizonyos nézőközönség nálunk, amelyet nagyrészt a beregszászi főiskola, pedagógusok, ismerősök tesznek ki. Mikor elkészült a Liliomfi, hatalmas siker és ováció fogadta. Bármikor azt mondod, hogy Liliomfi, arra mindenki fölkapja a fejét; látta már ötször, hatszor. Amikor megcsináltuk az Ahogy tetsziket, találkoztam egy színházba járó ismerősömmel, aki azt mondta, hogy ő nem nagyon értette, és neki azért igazából a Liliomfi a színház. Én akkor azt mondtam, hogy nézd, nem lehet minden Liliomfi. Kell Shakespeare is, kell Csehov is. Nevelni kell a közönséget. Ha mindig Liliomfit fogunk játszani, vagy olyan típusú darabokat, akkor egy helyben topogunk. Persze, sokkal nehezebb megérteni egy shakespeare-i szöveget, a sorok között kell olvasni. De ez elgondolkodtad. Hazamégy, és gondolkodsz rajta. Szerintem az a jó színház, amelyik elgondolkodtad, nem pedig az, amelyik egyértelmű. Többször kell megnézni, és lehet, hogy negyedik, ötödik alkalommal, de megérted. Kell, hogy ilyet is csináljunk.

Tehát nem értesz egyet azzal, amikor a színházak elmennek egy szórakoztatóbb, populárisabb, egyszerűbb irányba?
Az a helyzet, hogy megy a népbutítás. Úgy a kereskedelmi tévéken keresztül, mint a színházakban (nem itthon nálunk). Döbbenet, hogy nem az értékek után mennek. Színházban is megengednek olyan dolgokat, melyeket nem lenne szabad. Fontos az értékőrzés. A szép magyar nyelvet ápolni kell, mégpedig helyes magyarsággal.

Hogyan látod a színházunkat öt év múlva?
Igazából nem szoktam nagyon előre gondolkodni. Mindig az aktuális helyzet foglalkoztat. Remélem, hogy majd tíz év múlva is itt ülünk, vagy esetleg többen ülünk, és beszélgetünk. Remélem azt, hogy még nagyon sokáig tud ugyanígy működni ez a színház.