Kiscicák…

…kiscicák lepték el a teraszunkat.

Úgy két hónappal ezelőtt a szembeszomszéd macskája megjelent az udvarunkon. Valahogy úgy voltunk vele, hogy aranyos is, dorombol is, és az egérpopuláció is észbe kap, visszavonulót fúj, ugyanis a terményes zsákok körül ugyancsak megszaporodtak. Képzeljék, így is lett. A cica jött, és az egerek eltűntek.

Persze nem csak ez történt. Innentől kezdve kicsit úgy érzi az ember, mint a kisherceg meg a róka. Felelőséget érzel irántuk. Először csak száraz macskatápot vásárolsz, egy fél kilót, majd meglátod a boltban, hogy akciós az alutasakos cicakaja. Jön a dilemmázás, mert ugye többféle ízesítés van, csirkés, marha, hal és ezek végeláthatatlan kombinációja. Miért van többféle, ugye?

Aztán, amikor döntesz, és nem eszi. Beleszagol, és ott hagyja. Nem bosszant fel, egy cseppet sem, miért, mert kb. fél órát szántál rá az életedből, mielőtt meghoztad a jónak vélt döntést? Ugyan, bagatell.

Na elég volt, nem adsz nekik semmit, lehet hazamenni. Az ember kiteszi a lelkét, és ez a hála? Hoppá, mintha az egerek is cincognának! Lusta macskája!

Kemény döntés, de az ember szíve hamar ellágyul. Ugye, milyen aranyos? Ő ezt pontosan tudja, és ki is használja, mint a Csizmás, a kandúr című animációs filmben. Rád néz, és elolvadsz.

Kitörlöd a tányérját, és a csirkésből adsz enni neki, talán ezt szerette a legjobban, morfondírozol, és nem bírsz betelni sem a látvánnyal, sem az érzéssel, hogy egy éhes száj ma újra enni kapott.

Jó ember vagy!

Ui.: Ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon, és én is egyetlen leszek a te számodra.

R.B.