Régi tárgyak: a kislábas
Esténként mesélek a kislányomnak. Ritkábban fejből, inkább olvasok. Az utóbbi időben a kedvenceink közé került A jószívű kislábas című mese. Egy olyan kis edénykéről szól, mely már kikopott a használatból, elcsúnyult, kilyukadt, és feleslegessé vált. A sokévi szolgálat után kikerült a szemétre. Mindannyiszor megsajnáljuk.
Valahányszor ezt olvassuk, kénytelen-kelletlen az én kicsi lábaskámra gondolok. Nekem is van egy körülbelül három deciliteres, piros színű kis edénykém, melyben leggyakrabban tejbegríz készül reggelire. Néha spenót sül benne. Kopottas az már. Hogyisne lenne, hiszen még édesanyám is abban főzte nekem a tejbegrízt valamikor. Nem dobom ki, azért sem! Ne jusson a jószívű kislábas sorsára. Őrizgetjük még, és használjuk tovább.
Tovább megyek ennél is. A tájház falán felakasztva függ egy kicsi edényke, szintén egy kislábas. Valaha jó szolgálatot tehetett, és abban is finom falatok főhettek. Zománcozott piros színe még dereng a lekopott és égett, zsírral befedett oldalán. Szinte magam előtt látom, ahogy egy szorgos nagymama unokákkal körülvéve sertepertél a konyhában a tűzhely mellett, ahonnan finomabbnál finomabb illatok terjengenek. Készül az ebéd. Készül a leveshez a rántás a kislábasban. Hosszú évek szolgálata látszik a szinte már feketére égett falán.
Egy jó háziasszony már tudja, hogy edényből sosem elég. Méret szerint mindenfélének lennie kell egy felszerelt konyhában. De ha csak a legalapvetőbb edényekre gondolunk, kislábas biztosan akad a szekrényben. Mindig lehet újabbat, szebbet, díszesebbet szerezni, lecserélni a kopottat, de becsüljük meg a régieket is. Ne jussanak a jószívű kislábas sorsára.
Ennek apropóján álljon itt jószívű kislábasról szóló mese!
A kislábas hosszú éveken át szolgált a konyhában, sok finom falattal örvendeztette meg a családot. A sok szolgálat azonban tönkretette az egészségét: kilyukadt az alja, s ha szerették is már, kacsingattak egy új kislábas felé. Aztán eljött a szomorú nap, a kislábas kikerült az ócska holmik közé, a kamra mélyére, aztán egy lomtalanításkor kidobták az udvar végi szemétdombra. A kislábas sokat álmodozott, visszaemlékezett azokra a szép napokra, amikor forrt benne a teavíz, főtt a tojás, a bableves, a tej, amikor nagymama illatos kávét főzött benne. De mindez elmúlt, vége, haszontalan lett, nem kell senkinek. A Nap is csak nevetett rajta, az eső meg verte, gyomok is nőttek körülötte. Így teltek a napok, hetek, mígnem egy napon valaki ráköszönt:
– Szia, kislábas!
– Szervusz, szervusz! Ki vagy? – köszönt illendően, és kíváncsian nézett körül.
– A zöld gyík vagyok. Megengednéd-e, hogy beköltözzek hozzád? Kérlek, legyél a lakásom, nálad akkor is meleg van, ha gyengén süt a Nap.
– Boldogan! – örvendezett a kislábas – Gyere csak, gyíkocska! – A gyík is boldog volt, mert nemcsak lakásra, hanem jó barátra is talált. Együtt töltötték el az egész nyarat, az őszt, és csak amikor elkezdett szállingózni a hó, akkor keresett magának melegebb, védettebb helyet a gyík.
– Ne haragudj, hogy most elmegyek – mondta –, itt a szabadban megfagyok. De szeretném tudni, visszajöhetek-e hozzád?
– Alig várom, hogy tavasz legyen.
Ha a szemétdombon, erdőszélen látsz egy kidobott kislábast, gondolj arra, hogy lám, neki is van még feladata.
Gál Adél
Kárpátalja.ma