Egán Ede meg a kocsisa

Nem a ruha teszi az embert. A látszat néha csal. Nem mind arany, ami fénylik. Íme, néhány szólás, amely mind azt sejteti, hogy amit a szemünkkel érzékelünk, az sok esetben nem a valóságot tükrözi. A belénk ivódott előítéletek, elvárások, elképzelések gyakran becsapnak bennünket. A félreértések, félreismerések olykor komoly, máskor vicces eredményekhez vezethetnek. Igazolja ezt az alábbi történet, mely a Görögkatolikus Szemle 1931. április 19-i számában jelent meg.

„Előre kell bocsátanom, hogy néhai jó Egán Ede kormánybiztos huszártiszt volt valaha és nagyon szerette a lovakat; tartott is szebbnél szebb arab, meg lipicai fajtát és kiszállás alkalmával mindig maga hajtotta négyesbe fogott büszke paripáit, melyeket mindenki nagyon megbámult. Volt egy Imre nevű kocsisa, igen délceg, megtermett, jó megjelenésű, nem éppen fiatalember. A futókocsi hátsó ülésén ült egyedül, fogadta a sok alázatos köszöntést, míg csak ki nem tudódott, hogy az a nagyságos úr, ki a lovakat hajtja és nem, aki hátul ül. Sokat mulattunk ezen.

Egy ilyen kiszállás alkalmával értesítettük egyik község papját jó előre. A pap igen nagy tekintélyű és közszeretetnek örvendő ember volt, akinek munkáját mi is nagyra értékeltük. Nem sokkal előbb kért legelőt községe számára, ennek tulajdonítom, hogy ünnepélyes fogadtatásról gondoskodott és zászlók erdejével várta a kormánybiztos urat.

Odaérve leszállottunk a kocsiról és a hamisítatlan magyar üdvözlő beszéd, meg a nép szűnni nem akaró éljenzése között, gyalog vettük utunkat a községbe. Imre meg átvette a gyeplőt, a lovászt ültette a hátsó ülésre, megkapván az utasítást, hogy hajtson be a papi udvarba.

Imre behajt a kapun, valami figyelőféle berohan a lakásba és jelenti, hogy megérkezett a «pán Nagyságos».

A papné meg mit sem sejtve, rohan a bejárathoz, hogy üdvözölje az illusztris vendéget. Látja, hogy egy délceg, elegáns, fehérkesztyűs alak száll le a bakról, utasítást ad egy másiknak, az meg a lovak kifogásához fog; közelebb megy, nyájasan üdvözli az érkezőt és betessékeli a szobába. Imre természetesnek találja a dolgot, fogadja az üdvözlést, kezet csókol és azzal indul is befelé. Bekerülvén a szalonba leül, a papné meg elébe járul s kérdi:

– Nem találkozott az urammal?

– De igen, jönnek a deputációval, mingyárt itt is lesznek.

Előkerül a jó konyak, finom cigaretta és szivar, csakúgy válogat bennük a mi Imre barátunk.

Egyszerre csak jobban-jobban hallatszik a lárma, érkeznek a vendégek, meg a fogadásra kivonult nép. Hallja Imre is a zajt, mire feláll, nyugodtan bocsánatot kér és indul kifelé, mondván:

– Kimegyek, parancsát várom a nagyságos úrnak, meddig maradunk itt.

Alig tudott felocsúdni nagy zavarából a szegény, megtévesztett papné.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma