Múltfogyatkozás: Intermezzo IV. Constructio

constructio fn. (latin) – építés, összeszerkesztés, szerkezet

Ha engedi az időm, havonta nagytakarítást végzek. Átnézem az íróasztalomban lévő papírokat, leporolom a könyveket, elpakolom a köteteket, amiket már befejeztem, és előkészítem azokat, amiket olvasni fogok. Ám vannak azok a dolgok, amikhez nem tudok ilyen könnyen hozzányúlni: a régi emlékdobozok, amikbe gyűjtögettem a nyári emlékeket. A régi „kacatok”, amiket inkább mindig visszapakolok, csak ne kelljen kinyitnom.

Jó és rossz emlékek. Nem, nincs olyan, hogy jó vagy rossz emlék. Kellemes és kellemetlen emlékek vannak. És mindegyik jó, mert hasznos. Az is, ami rosszulesett valamikor, hiszen az, ami egykor fájt, alakított, formált engem. Azzá tett, aki ma vagyok. A csalódások, padlóra esések építettek, bár pillanatnyilag úgy tűnt, akkor elvett tőlem, gallyra vágta mindazt, amire azt hittem, hogy van. Ehhez elengedhetetlenek a kellemetlenségek.

Hazugság, hogy csak a szépre emlékezünk. A szürke nem felejt, csak elérhetetlen helyre teszi a múlt egyes filmtekercseit, ha mi úgy döntünk. Bedobozolhatjuk a töréseinket, miniapokalipsziseinket, de megszabadulni soha nem fogunk tőlük. A szellemi raktárunkban ott fognak porosodni mindaddig, amíg működtetjük az üzemet. Nincsenek felesleges zúgok vagy tárgyak, ha az ember karbantart. Ezért kell néha szelektálni. Megesik, hogy utólag kiderül, fontos dolgot ítéltünk kidobásra, viszont úgy gondolom, hogy ha valamit a süllyesztőben kell hagynom, azt nem szabad visszasírni, mert okkal került oda, ahová.

A hibákat sem hiába követjük el, hanem azért, hogy többé ne essünk ugyanabba a csapdába. Létrehozni csak úgy lehet, ha előtte kísérletezünk. Tehát a kudarc nem a véget jelenti, hanem egy járhatatlan utat. Ez is egy plusz információ. Mert végtére mi az alkotás? A meglévő ismereteink és tapasztalataink felhasználása vagy megtagadása. Viszont megtagadni csak azt lehet, amit már ismerünk. És van, amikor rombolni kell ahhoz, hogy teremthessünk. A szemetet könnyebben ítéljük halálra, mint a meglévő, stabil, valamelyest működőképeset. És mégis előfordul, hogy ezt kell tennünk. Építeni magunkat, elsősorban magamat, fejlődni annyit jelent, mint rendet rakni a meglévő tárgyak és emlékek között.

A kellő darabokat egytől egyig összegyűjtöttem ahhoz, hogy egy egészet alkossak velük, már csak össze kell illesztenem a kirakóst. Vannak olyan részek, amelyeket nehézségek árán szereztem meg, vagy amikre nem akarok emlékezni sem. De csak akkor tudok újat, nagyot alkotni, ha mindent felhasználok. Úgy érzem, eleget gyűjtöttem és romboltam le ahhoz, hogy most már építsek.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.