Fegyverek után virágok: az 1956-os nőtüntetés Budapesten

1956. december 4-én többezer budapesti nő némán, fájdalmakkal telve és békésen vonult a Hősök terére megemlékezni a forradalom és szabadságharc mártírjaira: férjeikre, gyermekeikre, szeretteikre. Fegyverek nélkül, virággal és gyertyával, hangos jelszavak skandálása helyett csöndesen és megrendülve.

A megmozdulás nem spontán volt: a Péterfy Sándor utcai kórházban tevékenykedő, és a megtorlást egyelőre még elkerülő ellenállási csoport az illegálisan szerkesztett Élünk című lap hasábjain buzdította az asszonyokat a néma megemlékezésre. A felhívás szövege az elmúlt századok azon magyar asszonyaira emlékeztette a budapesti nőket, akik hősies bátorságukkal kiálltak az aktuális szent ügy mellett és megalkuvást nem tűrően köteleződtek el a szabadság oldalán.

A korszak információáramlási sebességét és az illegális röplapok, újságok terjesztésének korlátolt lehetőségeit figyelembe véve lényeges momentum, hogy a reggel megjelenő lap és szóróanyag felhívását követve még aznap délelőtt jelentős tömeg indult a Hősök terére. A többek között a később elítélt Obersovszky Gyula és Gáli József által szerkesztett közlemény így fejeződött be:

„Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!

Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai!

Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiúk és unokák, és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!”

A megszálló szovjet alakulatok kezdetben megakadályozták a közeledő tömegnek a Hősök terére való bejutását, amely így a víz nélküli csónakázó tavon keresztül közelítette meg az Ismeretlen Katona sírját, és helyezte el a megemlékezés virágait. Egyes források szerint Münnich Ferenc fél tizenkettő környékén két magas rangú szovjet tiszt társaságában a helyszínre érkezett, és a tömeg térre történő átengedésére utasította az egyenruhásokat. A néma és kegyeletteljes megemlékezés mintegy három órán keresztül zajlott, a jelképes sír előtt hosszan kígyózó sor végül csendesen elapadt, bár sokan átsétáltak az amerikai követség elé.

A képzőművész Szántó Piroska visszaemlékezése tökéletesen ragadja meg az arctalan tömegben rejtőző asszonyok sokféleségét és különbözőségét, amelyet a közös gyász, a közös cél és a nemes gesztus mégis képes volt eggyé varázsolni:

„Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett, kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros, zárdanövendékszerű kislány – sok, sok budapesti nő, de pirospozsgás, bő szoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a körút, az eleje, Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna.”

Ritka kép ’56-ból: megrendülten álló karhatalmi egyenruhások. Egy másik beszámoló is megemlékezik a néma tüntetésben részt vevő nőkkel együttérző magyar katonákról:

„[A tömeg] mint egy patak, úgy folyt át. Csendesen, énekelve, és kinél-kinél gyertya és virág. A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt. Engem is még most is megborzongat, mert fantasztikus volt az a bátorság, az a hit, hogy ők most az elhunytakért valamit tettek. Minden atrocitás nélkül utána szétoszlottunk, és mindenki ment a saját dolgára.”

Az eseményeket követően a kommunista sajtó természetesen reflexből cselekedett: a Népszabadság néhány nappal későbbi tudósítása nemcsak a néma tüntetés ellen kívánta hangolni a közvéleményt, de még azzal is riogatta olvasóit, hogy a megemlékezés valójában egy újabb fegyveres harc kezdete akart lenni.

„Az ellenforradalom eddig elszenvedett veresége után sem mondott le aljas céljai megvalósításáról. Nem törődve dolgozó népünk azon óhajával, hogy minél előbb helyreálljon országunkban a törvényes rend és mindenütt zavartalanul folyjon a termelőmunka, újabb és újabb támadásokkal kísérletezik. Fegyvertárában változatlanul ott található a rémhír- terjesztés, a terror, a sztrájkra való felhívás, és az újabb fegyveres provokáció. December 4-én például Budapest egyes helyein nőtüntetéseket szerveztek. A tüntetésben részvevő nőket a Hősök teréről a Kossuth Lajos-szoborhoz akarták felvonultatni. Körülbelül 150 főnyi tüntető tömeg el is jutott az Alkotmány utcán keresztül a Kossuth Lajos térig, ahol karhatalmi alakulataink oszlásra szólították fel őket. Már ezt megelőzően karhatalmi alakulataink észrevették, hogy a Kossuth- szoborral szemben levő Kúria épületének padlásablakaiban az ellenforradalmi provokátorok gépfegyver-tüzelőállásokat létesítettek azzal a gálád céllal, hogy az általuk megszervezett tüntetés részvevői között ők maguk vérfürdőt rendezzenek, és a történtekért a kormányra hárítsák a felelősséget.”

A budapesti nőtüntetés híre vidékre is eljutott, és a következő napokban több városban is sor került hasonló megmozdulásokra: 6-án Gyulán és Veszprémben, 7-én Székesfehérváron, Pécsett és Esztergomban, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben vonultak fel békés női csoportok a nem felejtés szándékával. Mindez akkor történt, amikor az újonnan kiépülő diktatúra döntést hozott a forradalom emlékét ápoló csoportok fegyveres megtöréséről és megfélemlítéséről, és engedélyt adott a helyi karhatalmaknak a sortüzek alkalmazásáról.

Forrás: mult-kor.hu