Felejteni

„Megbocsátok, de nem felejtek.”

Hogy én mennyire utálom ezt a mondást! Annyira hihetetlenül önzőek, büszkék és önsajnáltatóak vagyunk. Oké, nyilván a memóriánkat nem tudjuk törölni, de tapasztalataim szerint ezt a kedves kis kijelentést akkor szokták használni, amikor a megbántott illető éreztetni akarja a másikkal, hogy haver, azért ez nagyon nem volt szép tőled, úgyhogy érezd szépen a súlyát, lehetőleg örökké, kísértsen téged, amíg lehet. De persze megbocsátok, csak na. Annyira azért mégse – és ezzel, ahogy foggal-körömmel ragaszkodunk a rajtunk ejtett sebhez, magunkban tarjuk a keserűséget, romboljuk a kapcsolatainkat, megkeményítjük az egyre büszkébb szívünket, ártunk magunknak és másoknak. Miközben a valódi megbocsátás felszabadítana, építene, gyógyítana, megújítana.

Tudod mit jelent megbocsátani? Elengedni. Elengedni úgy, hogy ha esetleg eszedbe jutna az eset, már nem indít keserű érzéseket a másikkal szemben. Újra bízni benne, mintha nem történt volna meg. Úgy bánni a személlyel, mintha soha semmi rosszat nem tett volna ellenünk. Mintha elfelejtettük volna.

Isten is megbocsátott nekünk. Nagy volt az áldozat, de megbocsátott. És sosem mondta, hogy „…de nem felejtek”. Sőt.

„Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (Ézs 43:25)
Forrás: Újragondoló.hu