Az örök hang

Kezdetben minden feszülten várt a sötétségben. Várt, hogy szörnyű robaj közepette megszólaljon az a teremtő hang, ami az Idő kezdetét hozza magával.

S hogy beleírja az első szavakat, majd sorokat az élet lenyűgözően tiszta, érintetlen könyvébe.

Némaság telepedett az életre, miközben lebegett a semmiben. Vártak hideg és forró kőzetek, hogy csillagok és bolygók formájában kitölthessék a mindenséget. Vártak folyadékok, hogy életető esővízként hullhassanak alá az égből, vagy erekben száguldó vércseppekké legyenek. Várt az ég is türelmetlenül, hogy boltozatként borulhasson módos és nincstelen fölé, hasonlóképpen a föld, hogy porából egy ember nevű lény álljon össze.

Minden felsorakozott már, mégsem történt semmi. Csak tehetetlenül sodródtak a sötétségben. Néma volt mindegyikük. S ezzel együtt lelketlen és életképtelen. Egyre erősebben vágyakoztak hát a mindent megrengető szózat után, melytől a rendet és a rendeltetést remélték. Bíztak benne, hogy az a Hang majd kiosztja a feladatokat, ezzel örökre elrendezve a tébolyult összevisszaságot. Szigorú rendszert ígért az Idő kezdetének pillanata, elválasztva a forró csillagot a rideg bolygótól, a hűs esőt a lüktető vértől.

Az élet hatalmas könyve azonban egyre csak lebegett a vizek fölött, de lapjaira nem íródott még egy szó sem. Nyomasztó érzést keltett. Pazarlásnak tűnt egy hatalmas kódex, tele szűzien tiszta lapokkal. Minden életre vágyakozó úgy érezte a mozdulatlanságban: ideje lenne már útnak eredni. Némelyik próbált szólásra emelkedni, mindhiába. Szánalmasak voltak.

Egyre csak várakoztak, némán óhajtoztak, hogy végre legyen miről mesélni, és legyen mit lejegyezni a könyvbe. Csodálatos történeteket az anyag erejéről: legendákat, hogy mire képes a kő, a víz és a vér. Ódákat az ég és a föld erejéről, kettejük fájdalmas távolságáról és a mindig a másik után vágyakozó szerelméről.

És igen, az üres könyv önjelölt szerzői vártak arra is, hogy dicsőséges sorokat jegyezzenek fel ennek a furcsa szerelemnek a gyermekéről: az emberről. Arról, hogy hogyan hajtja uralma alá a többi létezőt. Miként győzi le és veszi birtokba azt, ami vele együtt itt a homályban annyira vágyja a történet kezdetét. S ezzel hogyan viszi véghez és árulja el egyben mindazt, ami rábízatott.

Minden vágy és minden sóhaj ellenére nem hallatszott az a Hang. A semmiben várakozók féltek, hogy nincs kellő akarat vagy elég elég erő, hogy elkezdődjön a történet. Sötétség és bizonytalanság uralkodott körülöttük. Nem is lehetett volna még semmit arra az első lapra vetni. De az élet reménye már ott lebegett rég a fojtogató csendben.

Annak ígérete volt ez, hogy ha a teremtő Hang elérkezettnek látja az időt, eloszlatja a homályt, és belevési az első szavakat a könyvbe. Akkor is, ha tudja: talán hiábavalóság. Látta, igen, már a vaksötétben is látta előre, hogy hová fog vezetni, ha szólásra nyitja a száját: elindítja az Idő kerekét, mely hamarosan lejtőre kerülve maga alá temet mindent, ami életet nyer. És tudta azt is, hogy alig lesz néhány bekezdés abban a könyvben, a tagadás máris felüti a fejét. Előre hallhatta azt a gyilkos kérdést: „Csakugyan?”, s azokat az ostoba gondolatokat, melyek ebből hajtottak ki.

Még el sem kezdődött az ember regénye, de az örök Hang tisztában volt vele, hogy mit kell hamarosan a lapokra írni. A csalódásról és a fájdalomról szólnak majd az első történetek. A porból gyúrt gyermekek engedetlenségéről és számkivetettségéről. Az irigységről, s arról, hogyan veszi el egyik a másiktól a legdrágább ajándékot pusztán a szívébe beszüremkedő sötétség miatt.

Csend uralkodott. Nem kezdődött el semmi. Minden várakozott, de már mindegyik sorsa eldőlt ebben a némaságban. S ennek tudatában egyre erősebbé, egyre nyomasztóbbá vált a gondolat: nem hiábavalóság elkezdeni? Nem lenne ugyan bölcsebb hallgatni, s hagyni, hogy a sok ostoba tétlenül várakozzon és vágyakozzon a helye után az el sem kezdődött idők végezetéig?

Hiszen úgyis elárulja majd a küldetését! Kiforgatja a rendelését és félreérti a feladatát. És ami a legszörnyűbb: elkezd tagadni. Tagadni fogja úgyis, hogy önmaga által nem indulhatott volna el az útjára. Igen, bizonyosan elfelejti majd a sötétben várakozás kínját, s az elnyert életet szükségszerűségnek tartja majd. És teljes meggyőződéssé érleli magában a gondolatot, hogy rendelkezhet felette. Hogy ura és forrása a rendnek.

Hiábavalóság, minden bizonnyal hiábavalóság!

Nézzünk csak rá! Hiszen olyan szép az az üres könyv! Tiszták a lapjai, semmi sem piszkolta még össze őket. Nem írnak benne Ádám bűnéről és nem alvad az oldalakon Ábel vére. Nincsenek benne Noé kortársai, sem az aranyborjú képe. Nincs itt a kardjába dőlő Saul, ahogy a minden áldás ellenére bűnbeeső Dávid király története sem. Nem látjuk még a szétszakadó országot és a lélekölő fogságot. Nem szólnak a sorok a szörnyűséges Jezabel tetteiről és a Baál előtt táncoló ostobákról. Nem bántja a szemünket a sok kegyetlenség, nem keserít a sok siralom.

Pedig ha megszólal az a Hang, és útjára engedi az itt toporgókat, ilyen bekezdések szennyezik majd az élet könyvének legelső lapjait. És ami ezek után következik, értelmetlen szavakra szabdalja azt a regényt.

Hirtelen erős fény hasítja ketté az örök sötétséget, s csodálatos énekszó töri meg az értelmetlennek tűnő várakozást. Dicsőítő szózat és szörnyű robaj hangzik mindenfelől, majd megszólal az örök Hang, melytől egész valójában megremeg minden.

Megkezdődött hát az első nap. S ezzel az első szavak is papírra vettettek:

„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.”