501 éve hunyt el Magellán, a történelem egyik legnagyobb felfedezője

1521. április 27-én hunyt el Magellán, a történelem egyik legnagyobb felfedezője, akinek egy értelmetlen hadművelet okozta halálát a Fülöp-szigeteken. Tengerészként és navigátorként a legkiválóbbak között tartjuk számon, ám hadvezérként nem állta meg a helyét. Alábecsülte az őslakosok ellenállását, végül életével kellett fizetnie. Soha nem érkezett vissza spanyol földre, mégis összeforrt nevével az expedíció, amely elsőként kerülte meg a Földet.

Először Fernao de Magelhaes néven tűnt fel a dokumentumokban, de a világ Magellánként ismerte meg az 1480 körül, feltételezhetően Portóban született felfedezőt. Azt biztosan tudjuk, hogy az első igazi tűzkeresztségen – ekkor még portugál szolgálatban – a mai India partjainál fekvő Kannúr muszlim támadásánál esett át, ahol maga is megsérült.

1507-ben tért vissza Portugáliába, egy ideig szolgálta is a koronát (így jutott el többek között a Malaka-szoroshoz is), de visszatérte után hiába adta elő terveit, a történelem ismételte önmagát: I. Mánuel portugál király elutasította, csakúgy, mint elődje, II. János Kolumbusz Kristófot.

A kudarcot követően tovább képezte magát, térképészeti ismeretekre tett szert, hogy megvalósítsa álmát, a Fűszer-szigetek elérését nyugati irányból. Ezt a Föld megkerülésével, egy addig ismeretlen útvonal felfedezésével kívánta megvalósítani. A térképek tévesen a La Plata óriási torkolatához rajzolták a lehetséges átjárót, amelyről ekkor még Magellán sem tudta, hogy valójában délebbre található.

Támogatásra volt szüksége, így Spanyolországba ment, ahol megházasodott és bizalmasokat is szerzett. Akadályok keresztezték előrehaladását, de V. Károly a spanyol korona nevében támogatta, és 1519. szeptember 20-án öt hajóval – Trinidad, San Antonio, Concepcion, Victoria, Santiago – útnak indult az Atlanti-óceánon.

Már a kezdetekben sem volt felhőtlen a viszonya a spanyol legénységgel, akik idegenként, nem kívánatos személyként tekintettek Magellánra. A bizalom kialakulását az sem segítette elő, hogy Dél-Amerika partjait elérve csalatkozniuk kellett a térképekben, mivel egyik öböl sem rejtette az óhajtott átjárót. 1520 elején a legénység fellázadt, de a zendülést Magellán leverte, egy kapitányát ráadásul halálra ítélte és kivégezte.

Több hónapos megállók, és hosszas keresés után végül 1520. november 28-án futottak ki a Csendes-óceánra, de az utazás további váratlan – és kellemetlen – meglepetéseket tartogatott. A Csendes-óceán ugyan rászolgált a Magellán által először használt „csendes” jelzőre, viszont száz nap elteltével sem tűnt fel szárazföld a láthatáron.

Az emberek skorbutban szenvedtek, éheztek, és sokan meg is haltak, mire 1521. március 16-án meglátták a Samar-sziget legmagasabb csúcsát. Másnap már partra is szálltak Homonhon lakatlan szigetén.

Magellán legfőbb tézisét, miszerint a Föld körülhajózható, már a Fülöp-szigetek elérésével sikerült bizonyítani. A világraszóló hírt azonban az események váratlan fordulata miatt nem juttathatta el személyesen megbízóinak.

Antonio Pigafetta – az expedíció tagja – elbeszélése az egyetlen fennmaradt hiteles forrásunk az eseményekről, Magellán útinaplója sajnos elveszett – vagy legénysége megsemmisítette – az utazás folyamán.

Kezdetben nem úgy tűnt, hogy ok lenne az aggodalomra. Humabon rádzsával, Cebu szigetének vezetőjével hamar szövetséget kötöttek, kereskedtek is egymással – a legénységet elsősorban az arany vonzotta –, sőt a rádzsa keresztény hitre tért.

Úgy tűnt, elismerik a spanyol hódítást, és a nyugati világ vívmányait örömmel fogadják (például tükröket, fésűket kaptak egzotikus termékekért, kókuszdióért vagy pálmaborért cserében). A spanyol korona nevében látszólag békésen hódított – és kötött kedvező szerződéseket – a Magellán vezette legénység.

A Fülöp-szigetek korabeli politikai berendezkedését a spanyol hódítók nem ismerték jól. A szigetek és vezetőik közti együttműködés vagy rivalizálás bonyolult hierarchiák rendjétől függött, lényegében vazallusi rendszer működött.

A kevésbé gazdag szigetek rá voltak szorulva a nagyobb kereskedelmet lebonyolítók támogatására, cserébe politikai-katonai szövetségeket kötöttek egymással.

Magellán így egy olyan konfliktusba avatkozott bele, ahol az erőviszonyokat nem jól mérte fel. Humabon a szomszédos sziget vezetőjével, Lapu-Lapuval (korábbi átírásban: Silapulapu), került összetűzésbe, akitől más vezetők is óvakodtak, ráadásul a spanyol korona fölényét sem ismerte el.

Egy áprilisi napon a szomszédos sziget követe két kecskét küldött a spanyoloknak, de jelezte, hogy Lapu-Lapu mindent megakadályoz, hogy ezek az „ajándékok” el is jussanak a legénységhez.

Magellán számára ez a hozzáállás elfogadhatatlan volt. Úgy döntött, a fejlett nyugat nevében beleavatkozik a konfliktusba, és a Victoria hajó fedélzetén bemutatta a spanyol fegyverzetet és páncélzatot, valamint az eszközök működését és hatékony használatát, amivel ámulatba ejtette a helyi lakosságot.

Magellán lépését a düh vezérelte, és ekkor még talán maga is elhitte, hogy legalább annyira jó „hadvezér”, mint amilyen tehetséges hajós és navigátor.

A romanticizált verzió szerint a filippínók szabadságszeretetük miatt tudtak győztesen kikerülni az egyenlő haderők küzdelméből.

Ezt az állítást több szempontból is megcáfolhatjuk. Egyrészt egységes filippínó tudat még nem létezett. Magellán támogatói között is voltak helyi vezetők, akik segítségüket is felajánlották, de a spanyolok mindenképpen erődemonstrációt akartak tartani, így arra kérték őket, a hajókból figyeljék az eseményeket.

Összesen hatvan fő indult a büntetőakció végrehajtására – ezek közül végül többen is a fedélzeten maradtak –, ezzel bizonyítva, hogy a szembenálló ezerötszáz fős hadsereg legyőzése a fejlett európai hadviselésnek nem jelenthet kihívást.

1521. április 26-án megkezdődött a hadművelet, már a napfelkelte előtt megérkezett az elbizakodott „spanyol had” az ellenséges sziget partjaihoz. A csatatér nem kedvezett a felfegyverzett spanyol legénységnek, Lapu-Lapu harcosai körbevették őket, lándzsák és nyilak záporával támadva a töltényeket lassan újratöltő spanyolokat.

A spanyolok a pánikban vak lövöldözésbe kezdtek, így a töltények hamar kifogytak. Magellán második, szintén elhibázott taktikai húzása ekkor került bevetésre: körülbelül húsz-harminc őslakos házát gyújtatta fel, de a „manőver” során két spanyol katonát is megöltek a védekezők, a figyelemelterelés pedig nem érte el a kívánt célt.

Ahelyett, hogy visszavonulót fújtak volna, Magellán csak lassan hátrált, és a vízben próbálták felvenni a harcot az őslakosokkal. A rájuk zúduló kő és sártömeg a lándzsák és nyilak fenyegetése mellett már felemésztette a spanyol erőtartalékokat, akik végül magatehetetlenekké váltak. Aki tudott menekült, viszont Magellán lábát az üldözők eltalálták egy mérgezett nyíllal.

Egy nagy késsel megsebesítették másik lábát is, Magellán elbukott, az ellenség pedig kegyetlenül lemészárolta nyolc társával együtt. A felfedező nem számított az őslakosok ilyen ellenállására és ügyes fegyverhasználatára, ez az elbizakodottság pedig az életébe került.

Pigafetta leírásának hála ismerjük Magellán halálának részletes körülményeit, ahogy a maroknyi spanyol legénység utóéletét és hazajutásának nehézségeit is. A „fehérek” vereségén felbuzdulva Cebu királya túszul ejtette a hátramaradottak egy részét, de a korábbi tapasztalatból okulva a túlélők inkább a menekülést választották.

Rövid kalózkodás után eljutottak a Fűszer-szigetekre, majd visszaindultak szülőföldjükre. A portugálok „elfogató parancsa” miatt egyedül a Zöld-foki szigeteknél kötöttek ki utazásuk hátralévő időszakában. Miután kiderült, melyik expedíció tagjai, onnan is gyorsan tovább kellett hajózniuk, viszont ehhez az alkalomhoz köthető a történelmi felismerés: egy nap nyereséggel teljesítették a világkörüli útjukat.

Végül 1522. szeptember 6-án kötöttek ki hazai földön a Victoria legénységének megmaradt tagjai, akik teljesítették Magellán álmát. A róla elnevezett szorost a korabeli kapitányok ugyan hajózhatatlannak minősítették, így nem szolgált tartós átjáróként, de a misszió ennek ellenére sikeres volt. A történelem folyamán először valóban megkerülték a Földet.

Forrás: mult-kor.hu