Bártfay István: Még egy zsoltár

1947…mikor elolvadt a nagy hó,
a határos mezőn néhány lelőtt ember feküdt.
Hátizsákosan, fejjel dél felé.

Kuvik sivít. Sikolt a szél.
Mindenki fél, aki még él.
Aszik a csont. Apad az ér.
Szörnyű az éj. Nem víz a vér…

Minek a szó, ha nem szabad?
Minek a dal, ha felfakad?
Mit ér a csók, mely elmarad?
Milyen a szív, ha beszakad?

Sátán a gazdám. Én a rab.
Ő még a télben is arat.
Menekülnék, de nem szabad, –
meglövik, aki elszalad.

Gördül a gálya. Rí a rab.
Skarlát itt minden, pára, hab.
Evező roppan. Megszakad.
Nekünk meghalni nem szabad.

Ez az éj így marad talán.
Rekedt szavunk az ég falán
megtörik. Mindég visszaszáll.
Isten veled, édes hazám.