Salánki oktatásügy (2. rész): JeC kontra Régiók Pártja?

Az alábbiakban annak a nagy visszhangot kiváltó interjúnak a második, befejező részét ajánljuk olvasóink figyelmébe, amelyet Marjana Hreckóval, a Salánki Mikes Kelemen Középiskola munkatársával készített a Csorna Hora nagyszőlősi hetilap.
Szükségesnek tartjuk előrebocsátani, hogy szerkesztőségünk az ügyben szereplő felek egyike mellett sem kíván lándzsát törni, s az interjúalany állításait sem állt módunkban ellenőrizni. Emellett az írás színvonala is alatta marad annak, amit egyébként még vállalhatónak, közölhetőnek tartanánk. Mégis a közreadás mellett döntöttünk, mert maga a történet, a helyzet, amelyről az írás szól, illetve a mód, ahogyan mindez az interjúban tálalva van, olyannyira jellemző Kárpátaljára – jellemzőbb, mint egy tucat általánosító, íróasztal mellett született elemzés –, ráadásul egy magyarlakta régió mindennapjaiba enged betekintést. Aki részt vett a legutóbbi választásokon, megérti ezt.
„– Marjana asszony, ön tagja a JeC-nek? (JeC: Egységes Közép, Viktor Baloga elsősorban Kárpátalján népszerű pártja – a szerk.)
– Igen.
– Az ön ellenfelei pedig, ha jól értjük, elsősorban az Aljohin testvérek.
– Ők a Régiók Pártjának tagjai.
– Mondja el, hogyan zajlottak a választások!
– Csodásan. Mondja, kérem, az igazgatónak jogában áll agitációt folytatni az iskolában a választások idején?
– És ha ő úgy szereti a Régiók Pártját, mint maga a JeC-et, s egyszerűen nem tudja megállni?
– Még a szeretetnek is meg kell maradnia a büntetőjogi felelősség keretei között. Ha önt a kollektívájában nemcsak meggyőzni próbálják, hanem azt mondják: Gondolják meg, hogyan szavaznak. Ne legyen belőle sértődés, ha megtudom, hogy nem a Régiók Pártjára szavaztak. És én megtudom, ki és hogyan szavazott maguk közül.
– Hol folynak ilyen beszédek, a pedrádán? (pedagógusi gyűlés – a szerk.)
– Nem, pedrádát nálunk ritkán tartanak. Vannak nálunk hétfőn röpgyűlések, ott lehet ilyeneket mondani. Mikor megkérdezem a kollégámat, mi újság nálad, kire fogsz szavazni? Azt válaszolja: Természetesen a régiókra, csak nem gondolod, hogy azt akarom, hogy Aljohin elbocsásson? Hiszen ő, Marjana, mindent megtehet. És ezt felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek mondják, akik dolgoztak a választásokon, s mindent tudnak. Képzelheti, hogy akkor mennyire meg lehet félemlíteni az egyszerű embereket.
– És miként viselkedett Aljohin, a tanácselnök?
– A tanítóknak hivatalosan semmit sem mondott. De személyesen járt haza az emberekhez, sokakhoz az emberei mentek el. Ennek a férfinak befolyása van az emberekre. Tud félelmet ébreszteni bennük. Tudja, két és fél éve, amióta a faluban lakik, több ellenőrzésünk volt, mint a falu ukrán és magyar története során együttesen. A faluban állandóan ott van hol az adóhatóság, hol az ügyészség. Járják a boltokat, elmennek az egyszerű emberekhez, akik hordókat készítenek. Ő (Aljohin – a szerk.) például azt mondja: ha hordókat készítesz, jelentkezz be hivatalosan vállalkozónak.
– Ami törvényes is.
– És ha az illető 2-3 hordót készít egy évben? Ugyan miből tudná fizetni az adókat? Elküldi az embereit, hogy figyeljék ki, kinek van fóliája, azaz ki termeszt uborkát fólia alatt. A neki szolgáló embereket később felveszi dolgozni. Aztán követelik az embertől, hogy fizessen adót. Ha nem akarsz az adóhatósághoz menni, akkor fizess a falusi tanácsnak, hogy ne járjon hozzád az adóhatóság. Az emberek természetesen fel vannak háborodva.
– Fizetnek?
– A gyengék fizetnek, azok meg, akik ki tudnak állni magukért, elküldik melegebb helyekre. Fizetnek 100-200 hrivnyát, hogy ne járjon rájuk az adóhatóság. Az is baj, hogy nem minden ember beszél ukránul, nem ismerik a törvényeket. Az ilyen emberek számára Aljohin a törvény. Tudja, mit talált ki most Aljohin? Azt mondta, hogy márciustól kezdik az útjavítást, amire az állam neki 5 millió hrivnyát ad. De már most be kell fizetni minden udvar után, ahol van autó, 50 hrivnyát az útra Salánktól Újlakig. Aki meg nem ad pénzt, annak az ablakára vagy az ajtajára foltot tesznek. Ebből tudni fogják az emberek, hogy ki nem adott pénzt. Mondja, legyen szíves, normális ez? Melyik társadalomban lehetséges ilyesmi?
– Adnak csekket arról, hogy elvették a pénzt?
– Nem, senki sem ad. Volt vele egy konfliktusom a víz miatt. Aljohin tulajdonrészbe megvette a kolhozirodát, hozzá pedig még az artézi kutat, és most ő a főnök a faluban ami a vizet illeti. Ha akarja, ad, ha nem akarja, nem ad. Akkor a falu még perre is ment vele. És mintha nyertek is volna, a bíróság kötelezte őt (Aljohint – a szerk.), hogy juttasson vizet a falunak. Én az iskolába vivő vízvezetékből vezettem be magamnak a vizet. Aljohin azt kérte tőlem, hogy egyszerre öt hónapért fizessek. Én nem tagadtam meg a fizetést, de átvételi elismervényt kértem, s kötelezettségvállalást, hogy tiszta vizet fog adni nekem, s rendszeresen. Azt ígérte, hogy ad elismervényt. Így utaztam el a vizsgaidőszakra (akkor még tanultam). És íme, telefonál nekem az igazgató, s azt mondja: Marjana, nálunk az iskolában már három napja nincs víz, és Aljohin azt mondja, hogy csak akkor ad vizet, ha lekapcsolunk téged, vagy ha fizetsz. Hát így zsarol ez az ember.
– Térjünk vissza a választásokhoz! Mi történt még ebben az időszakban az iskolában, a faluban?
– Tanítók napjára Ivan Ivanovics Baloga (a Kárpátaljai Megyei Tanács JeC-es elnöke – a szerk.) az iskola minden tanítóját tortával és pezsgővel vendégelte meg.
– Szóval meg akarta vásárolni magukat.
– Nem. Megvendégelt. És ha Busko (Ivan Busko kormányzóhelyettes, a Régiók Pártja képviselőjelöltje a Nagyszőlős központú egyéni választókerületben a legutóbbi parlamenti választásokon – a szerk.) tanítók napjára a vezetőséget meg egy jobb tanárt meghívott vendégségbe, akkor az nem megvásárlás?
– Ő is megvásárolta magukat. Nincs szükségünk tortára és pezsgőre. Inkább kormányoznának, ahogyan kell, hogy legyenek utak, normális fizetések, és hogy felelősségre lehessen vonni a helyi kiskirályokat. Mert hát mindez hiányzik, helyette torta van. Ön tanítóként valóban nem érti ezt?
– Egyetértek magával. De akkor az igazgató panaszt írt rám Belenynek, a járási oktatási osztály vezetőjének, amelyben követelte, hogy büntessenek meg engem.
– Van még önön kívül JeC-es a faluban?
– Magam vagyok. Volt rám még egy panasz. Ez azután történt, hogy a tanácselnök bezárt az irodájába egy állapotos nőt, aki állítólag segített nekem a választásokon, úgy kiabált rá, hogy elveszítette az eszméletét. Az emberek a folyosón mindezt hallották. Eljött az anyósa és kérte őt (Aljohint – a szerk.), hogy engedje el a menyét, mire az azt mondta, hogy mindjárt jön két rendőr és elviszik a nőt. Ily módon kényszerítette ezt a nőt, hogy megírjon diktálás után valamilyen papírost. Az szegény a félelemtől nem is emlékszik, hogy mit írt le. Két nap múlva hívat engem Vaszil Ivanovics Beleny (a nagyszőlősi járási oktatási osztály vezetője – a szerk.) és azt mondja: panasz érkezett magára a falusi tanácstól, ami miatt jogomban áll elbocsátani magát. Kérdezem: miért? Mert korrupcióval foglalkozott. És messziről megmutat nekem egy papirost, amelyet azonnal el is dug. És azt javasolja nekem, hogy kérvényezzem magam az elbocsátásomat, különben, mondja, „hat év börtön néz ki nekem”.
– Mikor volt ez?
– Mindjárt a választások után. Mellesleg ugyanakkor Aljohin igazgató is Nagyszőlősre utazott, bár órái voltak aznap. De elbocsátani engem sokkal fontosabb ügy, mint az órák. El tudja képzelni? Ki tudja, miért, el akar bocsátani engem az osztályvezető és az igazgató, aki köp az órákra.
– És miért nem kérte, hogy adják oda elolvasni azt a papírt?
– Kértem, de ő nem adta. Akkor emlékeztettem Belenyt, hányszor telefonáltam neki, hogy utazzon le, és győződjék meg róla, hogyan dolgozik a mi igazgatónk. Ha maga nem akar, mert a régiókat szereti, hát küldje le Ivan Ivanovics Majort, aki nem politikus, hanem egy rendes ember.
– És mit mondott magának erre Beleny?
– Azt mondta, hogy elfoglalt, Ungvárra utazik… Mit szoktak ilyen esetekben mondani? És ez nem egyszer előfordult. Miután megtagadtam az írást, azt mondta, három napot vár, azután benyújtja a dokumentumokat az ügyészségnek. Azt mondtam, hogy adjon az ügyészségre, de nem fogok kérvényt írni. Ezután senki nem keresett engem, és egy hét múlva magam telefonáltam, megkérdeztem, mit tett az ügyemben, hová kell mennem: az ügyészségre, a bíróságra vagy a börtönbe?
– És mit mondtak magának erre? Mellesleg miért nem lépett összeköttetésbe Ivan Ivanovics Balogával, vagy Oleg Viktorovics Ljubimovval (a Nagyszőlősi Járási Tanács JeC-es elnöke – a szerk.)?
– Ivan Ivanovicsnak levelet írtam, Oleg Viktoroviccsal pedig beszéltem, és ő azt ígérte, hogy segít. Ezután valamelyik este telefonált nekem Vaszil Ivanovics, s kezdte felróni nekem, hogy miért panaszkodom mindenkinek, majd azt ígérte, hogy senki sem fog elbocsátani. De valamivel később beszélünk telefonon, és azt mondja nekem: tudod, Marjana, hogy senki ne zavarjon, elküldöm hozzád a te járási vezető pszichológusodat, aki talál nálad néhány problémát, miután kapsz egy kisebb megrovást és kész. Értsd meg, hogy akkor senki sem fog veled kötekedni. De Vaszil Ivanovics, beszéltem egy jogásszal, aki azt mondta, hogy ha novemberben megrovást kapok, majd decemberben egy másikat, akkor engem automatikusan elbocsátanak. Te csak ne aggódj, mondja nekem Vaszil Ivanovics, mi eldugjuk azt, és minden rendben lesz. Hétfőn – ilyen hírek után – Nagyszőlősre utazok, Vaszil Ivanovics pedig… beteglapra megy.
– Talán megbetegedett Vaszil Ivanovics?
– Igen, a lelkiismerete kezdett fájni. Tudja, senkinek sincs olyan kabinetje, mint nekem. Magam vakoltam, spakliztam ki, azt szerettem volna, hogy nálam szép legyen, nálam szőnyeg van a padlón, kicseréltem a villamos vezetékeket, öt konnektort szereltem fel (sír)… És most el akarnak bocsátani… mert nem táncolok.
– De hisz belépett a JeC-be. Beszéljünk a politikai szimpátiákról! Miért lépett be a JeC-be?
– Egykor az én volt igazgatónőm kért meg, hogy vegyek részt a választásokon. A választási bizottság tagja voltam. Mint most is. A szabadidőmben csinálom ezt.
– Mi végre?
– Mert szeretnék egy kicsit keresni. És tudja, mennyit kerestem ezeken a választásokon? Ötszáz hrivnyát. Hát ez olyan sok?
– Vagyis ön pénzt keres a választásokon, s ez az egész politikája?
– Igen.
– De miért választotta éppen a JeC-et, miért nem a régiókat? Ott biztos nem keresett volna kevesebbet. És miért választ magának ilyen extrém keresetet?
– Miért extrém?
– Mert jelen pillanatban problémái vannak. Vagy nem? Ha meg a Régiók Pártjában lenne, problémák se lennének.
– De ott nincsenek jó emberek.
– Hát maga még válogatós is? A magyar pártokba kellett volna menni. Annál inkább, mivel a nyelvet is beszéli. Kapva kapnának magán.
– Nem akarok egyik pártból a másikba szaladgálni. Hiszen ez egy demokratikus ország. Tényleg el kell engem most bocsátani, mert nem azt a pártot választottam? Meghívtam az iskolánkba Szobkova asszonyt, aki jelenleg a megyei főosztály vezetőjének teendőit látja el (Hanna Szobkova a megyei állami adminisztráció oktatási főosztályának helyettes vezetője – a szerk.). Tudja, azt, akitől mindenki fél.
– Igen hallottunk erről. Azt beszélik, hogy bőrkabátban jár, revolverrel.
– De kockáztatok, mert nem tudom, hogy nem a Régiók Pártjából való-e.
– Ön valóban kockáztat, mert ő ráadásul még Beleny úrral is szimpatizál, aki önként vagy sem, de el akarja magát bocsátani.
– De holnap utazok Szobkovához, meg akarom kérdezni, miért nem hallani felőle tíz napja egy hangot sem. Azt akarom, hogy ellenőrizzék a történelem és a földrajz tanítását az iskolánkban. Tudja, az igazgató addig gyötörte Kész Barnabás történelemtanárt, hogy az otthagyta az iskolát. Nyilvánosan megalázta őt. Pedig ő volt a legjobb történész az iskolában.
– Mennyi pénzt osztott az embereknek, hogy Ivan Ivanovicsra szavazzanak?
– Én nem osztottam pénzt.
– Akkor milyen módon ébresztett szimpátiát az emberekben a jelöltje iránt?
– Nálunk a faluban nagyon sok a rokkant gyerek, az egyedülálló, beteg idős ember, s én régóta ábrándozok egy rehabilitációs központ létrehozásáról a faluban. Találtam szponzorokat Magyarországon. Ivan Ivanovics szintén azt ígérte, hogy segít nekem ebben. Ez az én régi álmom.
– Erről beszélt a választásokon?
– Nem csak erről.
– Ilyenkor az a legegyszerűbb, hogy nesze neked 200 hrivnya, és ha leszavazol, adok neked még 200-at.
– Soha nem tettem ilyet.
– Akkor mutogatja Ivan Ivanovics fotóját, s azt mondja: nézzék, milyen szép?
– Azt mondom, hogy ez egy nagyon rendes ember. Hogy már négy éve Miklós napra ajándékokat ad a gyerekeinknek.
– Csoda, hogy miért nincs még mindig kolostorban.
– De hát ő legalább ezt megteszi. De mit tett értem a Régiók Pártja?
– Ez már egy igazi megközelítés. Itt vannak cukorkák, ott nincsenek. Szavazzunk a cukorkákra! Anyu, ez a feketehajú szépember lenne a Mikulás? Nem, gyermekem, ez a mi távoli rokonunk.
– Egykor, amikor a járási tanácsban Barta dolgozott (Barta József, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének elnöke, 2006 és 2010 között a Nagyszőlősi Járási Tanács elnökének helyettese, korábban a salánki középiskola igazgatója – a szerk.), Ljubimov volt a járási tanács elnöke, Ivan Baloga pedig a megyei tanács elnöke, akkor direkt a salánki útra lett kiutalva pénz. És amikor javították azt, hát tudja, hogy ki állt az útjavítók mellett? Aljohin. És mindenkinek, aki arra járt, elmondta, hogy ő volt az, aki Kijevbe telefonált, és azért javítják az utat. Nem volt lusta akár fél napig így állni ott. Volt, aki azt mondta: Ne beszélj! Tényleg?! Neked kell a tanácselnöknek lenned. Mintha előre látta volna.
– Egyébként hogy viszonyult mindehhez Barta József? Emlékszünk, hogy egykor a víz miatt is idegeskedett, amiatt is aggódott, ami a faluban történik.
– Bár most nem dolgozik a járási tanácsban, de a KMKSZ járási elnöke. Őt, akárcsak korábban, foglalkoztatják a falu problémái. Azt mondja, mindent megtesznek azért, hogy Aljohin semmilyen támogatást ne kapjon Magyarországról. Ez az ő hozzájárulásuk az igazságtalan Aljohin elleni küzdelemhez.
– Komoly hozzájárulás. És mi van a férjével?
– Múlt pénteken megkérték, hogy kérvényezze az elbocsátását. Erdőmesterként dolgozik a Nagyszőlősi Erdőgazdaság salánki részlegénél. Az erdőgazdaságban az utóbbi két évben átszervezést és optimalizálást hajtanak végre. Beszéltem a főerdésszel. Szerettem volna elbeszélgetni Agij igazgatóval, de az úr hirtelen elutazott pihenni. Mellesleg a férjem, Viktor Aljohin és Vaszil Agij osztálytársak.
– De ennek valószínűleg semmi köze az optimalizáláshoz?
– Ennek azokhoz van köze, akik hangosan beszélnek arról, hogy nem fognak szavazni a Régiók Pártjára. Hiszen a vállalatnál parancs van: csak a Régiók Pártjára szavazni.
– Mennyi ideje dolgozik a férje az erdőgazdaságban?
– Tíz éve. Tudja, ez az optimalizálás elég furcsán zajlik. Két hónapja felvettek dolgozni egy embert. Kérdezem: miért nem őt építik le, hanem a férjemet, akinek a helyére ez az ember kerül? Valóban csak azért, mert a Régiók Pártjából való, és az apja közel áll Aljohin tanácselnökhöz? A férjem talán rosszul dolgozott? Egy traktort is vettünk neki, hogy megbirkózzon a munkájával. Ugyanakkor három hónapos a tartozás a fizetés terén, arra kényszerítették a férjemet, hogy háromhavi fizetésére vegyen fát. Ez a Régiók Pártja egyébként is csodákat tesz: egyeseket munkahelyhez juttat, másokat elbocsát. Kibékíthetetlen ellenségeket békít össze. Például Aljohin egész idő alatt azt mondta, hogy leváltja Agijt a munkájából, mígnem egy pártban találták magukat. Most barátok lettek, s ugyanazt a nótát fújják. Ugyanilyen váratlanul kibékült Aljohinnal Albók, a vállalkozó, akinek Aljohin tönkretette a vállalkozását a faluban. Egyszóval csodák történnek.
– Most csak a férjét optimalizálják?
– Nemcsak. Létszámleépítés alá esik egy másik salánki férfi is, aki nem szavazott a Régiók Pártjára, és egy férfi Gyuláról. Agij a választások előtt figyelmeztetett, hogy aki nem szavaz a Régiók Pártjára, azt elsőként bocsátják el létszámleépítés miatt. Természetesen nyíltan nem beszél erről senki, de a Régiók Pártjából valahogy senkit sem bocsátanak el.
– Hát a tanárok közül elbocsátanak-e még valakit a választások miatt?
– Nem. A tanárok közül senki sem lép fel nyíltan. Én sem beszéltem erről hangosan, de a tortát és a pezsgőt Balogától én hoztam az iskolába. Akarja, hogy végezetül elmondjak magának még egy anekdotát? Aljohin valaha Tiszaújlakon élt és dolgozott. Felesége volt ott. De úgy alakult, hogy nagyon mocskos afférokba keveredett (vámügyek). Az emberek, akiknek keresztbe tett, kivitték a Tiszára, kötelet kötöttek a nyakára, és azt mondták, hogy »24 óra múlva ne találjunk itt«, különben legközelebb minden ugyanezen a parton ér majd véget. Így költözött át lakni a mi falunkba. Amikor pedig megválasztották a falu tanácselnökének, nagyon kinevették Salánkot. Sok mindent el lehet mondani az Aljohin testvérekről, de most az a fontos nekem, hogy békén hagyjanak engem és a férjemet. És csak azért jöttem el, és mesélem el mindezt magának, hogy ők tudják, nem félek tőlük, és mindenre kész vagyok, hogy megvédjem magam és a családomat.”