Egy vérből valók vagyunk – magyar-magyar kapcsolat Határtalanul!

Talán feltűnt Beregszász lakóinak, hogy ez év őszén gyakran lepték el a város főterét gyerekcsoportok, felbolydítva az amúgy nyugodt kisváros csendes napjait. Azt is rögtön megállapíthatták, hogy nem helyi gyerekekről van szó (a kárpátaljaiaknak – tapasztalataim szerint – ennek felismerésére különös képességük van). De akkor honnan jöttek és miért? Utánajártunk a dolognak – nem mintha nagy nehézséget okozott volna a feladat –, s kiderült, hogy a majdnem hétről hétre idelátogató csoportok Magyarországról érkeztek egy különleges kezdeményezés, a Határtalanul! program keretein belül. Hogy pontosan mit takar ez a megnevezés, s mi a célja, arról Szabó Évával, a miskolci Schooltúra Kft. tulajdonosával, a program magyarországi szervezőjével és Gönczy Sándorral, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola földtudományi tanszékének tanárával, a Határtalanul! helyi koordinátorával beszélgettünk.

– Arra kérlek titeket, foglaljátok össze röviden az Olvasóknak a program lényegét, hogy hogyan indult, és mi a célja!
Éva: Ez a harmadik tanév, amelyben működik a program. Elsősorban hetedik osztályos gyerekek számára előirányzott lehetőség, amelynek célja a határainkon túl élő magyar ajkú lakosság meglátogatása és a velük való kapcsolatfelvétel. De nemcsak a hetedik osztályosoknak, hanem a kilencedik és tizenharmadik évfolyamos szakképzősöknek és gimnazistáknak is szól. A program annyira előrehaladott állapotban van, hogy belefoglalták az ez évben megjelent közoktatási törvénybe. Ezentúl valószínűleg meglesz a pénzügyi háttere is.
A részvételt csak pályázat útján lehet elnyerni. Magyarországon a hetedik osztályos statisztikai létszámnak megfelelően lehet pályázni. Ebben a korosztályban az elsődleges cél, hogy a határainkon túl élő magyarsággal kapcsolatot alakítson ki, tisztázza a gyerekekben a „haza” és a „haza” fogalmát. A gimnáziumi és szakképzős projektnek már produktumot is létre kell hoznia, a hetedik osztályos csak bevezető jellegű. Itt az állam maximum 33 000 forintot biztosít gyerekenként a programhoz, amely fedezi a szállás és az utazás költségét. Az étkezést a pályázatban résztvevő gyermek családjának kell biztosítania.

– Néha úgy tűnik, hogy Kárpátalja kicsit háttérbe szorul a magyarországi köztudatban Erdéllyel és Felvidékkel szemben. Hogy dől el az, hogy kik jönnek Kárpátaljára, s kik más vidékre?
Éva: Kárpátalja preferált terület. A pályázatban ugyanis pluszpontszámot ér a Kárpátaljára való látogatás, mert útlevélköteles, mert nagyon kevesen látogatják, és azért, mert egy picit jobban tartanak tőle az emberek. Én úgy kerültem bele ebbe a programba, hogy egy iskolaigazgató megkért, írjunk meg egy ilyen pályázatot. Kijöttem, megláttam, megszerettem, megírtam – és azóta írtam huszonvalahány pályázatot. Így kezdődött. Nem is nagyon kívánok másat írni. Erdélybe jobban eljutnak, tőlünk, Borsod megyéből a Felvidékre szintén, a négy nap meg kevés a Délvidékhez. Tehát nekünk ez tökéletes. Abban, hogy egy-egy iskola ide, Kárpátaljára jöjjön, egyértelműen az én személyem is mozgatórugó, hiszen egy magyarországi nagy tankönyvkiadónak dolgozom Borsod megyei szinten. Első évben csak 5-6 iskolának, amelyekkel személyes kapcsolatban vagyok, ajánlottam fel a lehetőséget, akik örömmel elfogadták. Ezért született egy utazási iroda is, mert Magyarországon utazást csak az szervezhet, akinek erre jogosultsága van. Ráadásul csak egy úti céllal akartam foglalkozni, de azzal jól, tehát nem akartam erdélyi, és nem akartam felvidéki kirándulásokat szervezni.

– Honnan a kapcsolat, az ismeretség köztetek?
Sándor: A kapcsolat az ismerős ismerősének az ismerősén keresztül jött…
Éva: Isten ujja.
Sándor: Isten ujja, így van, ezt szoktuk rá mondani. Két irányból jött az ismeretség. Az egyik annak köszönhető, hogy Kész Barnáék íjászkörével (Salánki Íjászkör –a szerk.) kapcsolatban áll Éva egyik ismerőse, aki szintén íjász. Barna szólt, hogy kellene valaki, aki vezetné az ideérkező turistacsoportot, vagy szervezné az itteni programjaikat. Megbeszéltünk egy időpontot, aztán azon a napon hívott Kohut Attila, a beregszászi főiskola Kölcsey Kollégiumának igazgatója. Elmondta, hogy egy bizonyos Szabó Éva Miskolcról szállást keres gyerekeknek, de nem tud adni, s megkérdezte, nem lenne-e valami ötletem. Erre mondtam neki, hogy én meg pont őt várom.
Éva: Mire én: „Te jó ég, most járok először Kárpátalján, senkit nem ismerek, szállást keresek, honnan ismernek engem?” Hát itt van Isten ujja!
Minden programon tanulunk valamit, csiszolunk valamin, mindig jobban csinálunk valamit. Idestova tizenegy csoport járt már itt a szervezésünkben, a tizenegy csoport után minden alkalommal feltettem a kérdést, hogy hogy csinálják meg ezt azok a pedagógusok, akiket nem irányít idegenvezető, akiknek nincs itteni kapcsolattartójuk, és akik nem tudják, hogy mi hol található.
Sándor: A csoportnak gördülékenyen kell haladnia, hiszen minden perc be van osztva, hogy mikor mit nézünk meg. A látnivalók listája általában attól függ, hogy mire fektették a hangsúlyt a pályázatban. Ha például a honfoglalásra, akkor a honfoglalással kapcsolatos kárpátaljai nevezetességekre, látnivalókra összpontosítunk. A cél, hogy később vissza lehessen kérdezni a gyerekektől a hallottakat-látottakat: mi is volt a Vereckei-hágón, ki készítette az emlékművet, miről híres stb. Helyi szervező nélkül a kirándulásokat igen nehéz kivitelezni.
Éva: Ez tanulmányi kirándulás. Nagyon sokszor azt gondolják az iskolák, hogy négy nap szórakozás következik, pedig ez kőkemény munka. Kőkemény munka az idegenvezetőnek, kőkemény munka annak, aki szervezi a programot, és kőkemény munka a gyerekeknek is. Bennük ezt nem tudatosítjuk, de ha az idegenvezető elmond egy anyagot, azt nekünk el kell mélyítenünk. Az elmélyítés többnyire játékos feladat formájában történik, valamilyen szinten vissza kell kérnünk. Ezeket a visszakért feladatokat azon nyomban, még aznap szkenneljük, archiváljuk.

– Hogyan zajlik egy kirándulás? Elhangzott, hogy egy-egy téma feldolgozása a cél. Hogyan dől el, hogy melyik csoport milyen témát dolgoz fel?
Éva: Úgy, hogy amikor felveszem a kapcsolatot az iskolával, akkor megkérdezem, hogy milyen profilú az intézmény, hogy esetleg művészeti iskola, vagy a lakóhelyet veszem figyelembe, például azt, hogy természeti övezetben van-e. Amikor ennek utánanéztem, akkor elkezdem megírni a négynapos programot, hozzá a pedagógiai tervvel. Ha megnyerjük a pályázatot, akkor tájékoztatót tartunk az iskoláknak, beszélünk az itteni vezetőkkel, és módszeresen összeállítjuk a programot. Aztán kijövünk, és lebonyolítjuk az utazást. Tehát a programnak van előkészítő órája, fakultatív előkészítője, ezt követi a lebonyolítás, majd a lezáró óra, a fakultatív lezáró és az egész iskolára kiterjesztett kárpátaljai program, amelyben a gyerekek élménybeszámoló jelleggel működnek közre, és amelyet ettől az évtől kötelező belefoglalni az iskola pedagógiai programjába. Tehát szélesedik a kör, és komolyabbá válik az elszámolás is. Fontos, hogy publicitást kell neki adni, a sajtó- és rádiómegjelenés kötelező.

– Vannak olyan helyszínek, amelyeket az adott témától függetlenül minden csoporttal meglátogattok?
Sándor: Minden csoportnak megmutatjuk a legfontosabb dolgokat: a munkácsi és az ungvári várat, illetve a skanzent, a Vereckei-hágót, ezenkívül a szolyvai emlékparkot, a tiszaújlaki turult és a csetfalvi templomot. Ezek unikumok, a magyarság szempontjából fontos helyek, amelyeket nem lehet kihagyni.

– Hogyan fogadják a lehetőséget a magyarországi gyerekek, tanárok meg a szülők?
Sándor: Csak a gyerekekkel és a pedagógusokkal kapcsolatban vannak helyi tapasztalataim. A pedagógusok abszolút pozitívan állnak hozzá. A gyerekek először nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. A legtöbben, amikor ide jönnek, csak néznek, hogy hova kerültek. Aztán amikor hazautazásra kerül sor, csodálkoznak, hogy már eltelt a négy nap, s haza kell menniük. Természetesen nem mindenkinek tetszik, de azért úgy vettem észre, hogy a nagy többség számára pozitív hozadéka van.
Éva: Nem. Teljesen pozitív hozadéka van. Semmilyen negatív visszajelzést nem kaptam. Inkább az Ukrajna szó hordoz magában negatív töltetet. Én azt szoktam mondani, hogy mikor átlépünk a határon, ország szerint ugyan Ukrajnába lépünk át, de nem Ukrajnába megyünk, hanem Kárpátaljára. Nekünk ezt a szót kell elültetnünk, hogy mit jelent az, hogy Kárpátalja, mit jelent az itt élő magyarság. Ennél a pontnál vegyesek az érzelmek, mert amikor előkészítő óra van, igazán a tanár sem tudja, hogy hova jön.

– Volt olyan tapasztalatom magyarországi gyerekkel, sőt fiatal felnőttel beszélgetve, hogy amikor elmondtam, hogy kárpátaljai vagyok, beszélgetőtársam nem tudta behatárolni, hol van az. Volt-e ilyen eset, tapasztaltatok-e hasonlót?
Éva: Csak ilyen tapasztalatunk van. Nagyon erősen fixálni kell, hogy mi hol vagyunk, és kikkel fogunk találkozni.
Sándor: Ez az első és legfontosabb lépés: amikor az idegenvezető felmegy a buszra, akkor helyre teszi a dolgokat, hogy mit is jelent az, hogy Kárpátalja. Minden alkalommal be kell határolni. Addig nem is csinálunk semmit. Míg Ungvárra érünk – általában az első napon – addig tisztába tesszük a dolgokat.
Éva: Nagyon sok olyan fogalom tisztázódik, hogy nyelvhatár, kárpátaljai magyarság, Kárpátalja járásai, s hogy a mai Kárpátalja területe milyen országok fennhatósága alá tartozott a történelem során. Annak a korosztálynak, amelyikkel mi jövünk, úgy kell Kárpátalját bemutatni és feltérképezni, hogy csak jövőre tanulják Trianont.
Sándor: Itt jön a képbe a beregszászi főiskola, melynek számtalan olyan kiadványa van, amelyből az itteni idegenvezetők meg a magyarországi tanárok is fel tudnak készülni, például a Kárpát-medence régiói sorozatból a Kárpátalja rész, amely a főiskola és az Akadémia közös kiadványa vagy Kész Barna Egy földön, egy hazában című könyve, és még sorolhatnánk a nagyon jól használható kiadványokat.

– Vannak jövőbeni tervek, célok, amelyekkel bővítenétek, újítanátok a programot?
Éva: Maguk a programok adják a terveket. Például amikor a tiszaújlaki iskolába mentünk, akkor a budapesti iskola egyik diákjának a vállalkozó szülője felajánlotta, hogy tíz kárpátaljai gyermeket ingyen fogadnak Magyarországon úgy, hogy eljönnek gyerekekért, és ott helyi programokat csinálnak nekik.
De vannak terveim a továbbiakra nézve is. A program folytatódik, mivel törvénybe foglalták, így költségvetés is lesz rá. Elképzelhető az is, hogy az ideérkező iskola néhány gyereket visszahív egy tanulmányi hétre. Tehát fokozható a progam, de ez nem az én hatásköröm. Ötletem van, majd meglátjuk, hogy tudjuk kivitelezni.
Sándor: Ha rajtam múlna, picit hosszabbra tervezném a kirándulást, és Husztot, illetve azt a környéket mindenképpen belevenném. Emellett jó lenne még egy egynapos kiruccanás a Szinevéri Nemzeti Parkba is.

– Negatív tapasztalat?
Sándor: Nincs.
Éva: Nem tudok ilyet mondani. Vannak jó, jobb és legjobb csoportok. Ezek a programok hatalmas élményt jelentenek a gyerekeknek, iskolák közötti, tanuló-tanuló, pedagógus-pedagógus, pedagógus-gyerek közötti kapcsolatokat erősítenek. A legjobban Gogola István, a gyerekek számára rendszeresen előadást tartó pszichológus mondandójának a vége tetszik, hogy „Egy vérből valók vagyunk”. És ez nagyon fontos. Azt közvetíti, amit közvetíteni kell a gyerekeknek.

Ahogy Gogola István tapasztalatai is mutatják, Magyarországon a nemzeti identitás kérdése nincs olyan direkt módon a köztudatban, mint a határon túl élő magyarok körében: „Nekünk, kárpátaljai magyaroknak ezt meg kell élni, fel kell vállalni. Ők (ti. a magyarországiak) teljes komforthelyzetben vannak.” A magyarországi diákok és pedagógusok eljönnek hozzánk, „Hogy egy kicsit átéljék azt, ami nekünk, úgymond, sorsrészünk. Hogy tudatos magyarok legyenek.” A kezdeményezés célja, hogy a magyarországi gyerekek megértsék, egy kárpátaljai magyar is magyar.
Végül hadd hívjam elégedett mosolyra a kedves Olvasót! Mert a sokszor hiányolt nemzeti öntudat építésére, táplálására igenis vannak törekvések az anyaországban, és erre kiváló példa a Határtalanul! program. Kiváló példa a határokon átívelő összefogásra a nemzet megtartása érdekében: magyarországi kezdeményezés, pályázatok macerás írása-finanszírozása-elszámolása, beregszászi főiskolai tanárok magas szintű tudása, idegenvezetése, a helyi református egyház közreműködése étkezés, szállás és megannyi „apró” segítség révén, tanárok és gyerekek nyitottsága az anyaországban és itthon a lehetőség felé, barátságok, talán életre szóló kapcsolatok, tapasztalatok, élmények szerzése – az egységes magyar nemzeti öntudat épülése ez. A sok negatív tapasztalat, kritika, hír mellett ezt is meg kell látnunk, és talán kicsit megnyugszik háborgó lelkünk: a magyarság él, élni akar, s ha arra tekint, amerre Isten ujja mutat, élni is fog.