Sok esemény, kevés változás

Ukrajnában pörögnek a politikai események, változások, olyanok azonban, amelyek módosítanának az összképen, alig történnek. Persze, amikor azok majd megtörténnek, visszamenőlegesen reflektorfénybe fogják állítani napjaink némely történését, jelenségét, amelyeknek most nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget.

Az októberi választások és folyományai fontosságát természetesen senki nem vitatja. De miben áll a jelentőségük?

Megmutatták a Janukovics-rezsim erejét. Az uralkodó oligarchikus elit vezető klikkjei, érezve a rezsim népszerűségvesztését, újra bevezették a vegyes választórendszert, hogy a listás szavazáson várható vereségüket az egyéni körzetek révén fordítsák meg. Az ellenzékről tudni lehetett, hogy képtelen lesz ezt a forgatókönyvet megakadályozni, és az meg is felelt a negatív elvárásnak. Hogyan is ne felelt volna meg, amikor az ellenzék pojácák és a hatalom fizetett provokátorainak a gyülekezete?

A választások megmutatták a rezsim gyengeségét. Annak kampánygurui azt a célt tűzték ki, hogy a Régiók Pártja egyedül is többséget alkosson – de ez nem sikerült. Csúnyán felsültek Kijevben, ahol bárkire leszavaztak, csak ne nyerjen a bármennyit is osztogató régiós jelölt. Szégyenszemre nyíltan csaltak néhány körzetben, aláásva az egész folyamat legitimitását. Több millió szavazatot veszítettek az előző eredményükhöz képest.

Az ország még mindig megőrizte függetlenségét. Bármennyire is erősködtek az oroszok, nem léptünk be a vámszövetségbe. Bármennyit is prüszköltek, fenyegetőztek a nyugati erőközpontok, Timosenko és Lucenko bebörtönzése és az elcsalt választások miatt szankciókat nem vezettek be az ország ellen, sőt az EU-val való társulási szerződés aláírását sem vették le a napirendről.

Az ország továbbra is geopolitikai vákuumban van: mind Oroszország, mind a Nyugat ellenségesen és bizalmatlanul tekint rá. Egyik sem mondott le róla, hogy bekebelezze, mint Oroszország Belaruszt, vagy Brüsszel a volt szocialista országokat. Minkét fél várja, hogy a konkurencia majd a karjába kergeti, mint hajtók a vadat a vadászok puskái elé. Az oroszok nem adnak olcsóbb gázt, a nyugatiak a tőkepiacok és az IMF személyében sem adnak olcsó pénzt.

Az ország kibírta a kettős gazdasági szorítást, nem ment csődbe, valamelyest növekedni tudott, ki tudta fizetni az állami szektort és a szociális juttatásokat, a kiválasztott oligarchák a szabadrablást is folytatták.

Az ország gazdasága tovább fuldoklik saját strukturális gondjai és külpiacok rossz konjunktúrája (alacsony világpiaci nyersvasár) között. Az év végére gyakorlatilag recesszióba kerültünk, a költségvetési bevételek nem folytak be a terveknek megfelelően, a hrivnya árfolyam-stabilitásának fenntartása lassan megeszi a jegybanki tartalékokat.

A fenti sematikus pró és kontra érveket lehet bővíteni és finomítani. A végkövetkeztetés azon múlik, ki hogyan súlyozza őket – az pedig nagyon nagyrészt a személyes rokon- vagy ellenszenven, valamely irányban meglévő elfogultságon, illetve ideologikus értékorientáción múlik.

Az ún. európai orientáció hívei (akárcsak a ruszofilok) arra számítanak, hogy a Janukovics-rezsim mozgástere teljesen elfogy. Vagy egy gazdasági összeomlás fogja elsodorni, vagy a Nyugat kényszerít ki demokratikus átalakulásokat, esetleg az oroszok szabadulnak meg a túl sokat okoskodó donyeckiektől valami jóval – számukra – lojálisabb brigádra cserélve őket.

Az uralkodó elit tagjai arra számítanak, hogy Kravcsuk, Kucsma és Juscsenko után a mostani garnitúra erőszakossága és gátlástalansága némi szerencsével végre konszolidálja a rendszert. Képesek lesznek tartani a jelenlegi életszínvonalat, elhárítva a lázadásveszélyt, átlátható hatalmi viszonyokat teremtenek a főbb vetélkedő klánok között, minimalizálva a palotaforradalmak kockázatát és ügyesen manőverezve a világpolitikai központok között, ha kell washingtoni, ha kell pekingi segítséggel el tudják hárítani az esedékes bekebelezési kísérletet valamelyik nagyhatalmú külpolitikai partner részéről.

Két olyan, egyre karakteresebb tendenciát azért megemlítenék, amelyek egyértelműen érvényesülnek.

Az egyik, hogy az ukrán politikai palettán is megjelent a „család”. Oroszországban Jelcin idején vált központi elemmé ez az elnök háznépét megjelenítő fogalom. Részben Jelcin személyes hatalmát hangsúlyozta ez a kifejezés, részben pedig azt, hogy ezt a hatalmat egyre inkább egy szűk, hozzá személyesen lojális belső körön keresztül gyakorolja.

Ukrajna esetében Janukovics fiát és a rajta keresztül az elnökhöz kötődő kegyenci kört takarja a fogalom. A család nem egyszerűen önálló központként jelenik meg Ahmetovhoz vagy Firtas-Ljovocskinhoz képest, hanem egyre nő a befolyása értelemszerűen a régebbi oligarchikus klánok rovására. A kormánynak a választások utáni átalakítása szembeötlően illusztrálja ezt a folyamatot.

A másik folyamat az ellenzék radikalizálódása. A Szvoboda nem egyszerűen meglepően jól szerepelt a választásokon, hanem azóta divatdiktátorként funkcionál az ellentáborban. Azt, hogy Tyahnyibokékat hatalompárti oligarchák pénzelik, kevesen kétlik. Hogy a szvobodások vezérét készítik Janukovics számára az elnökválasztás második körében legyőzendő ellenfélnek (mint annak idején Szimonyenkót Kucsmának) szintén közhely. Mégis velük kell versenyezni Jacenyuknak meg Klicskónak nemzeti radikalizmusban, ha nem akarnak a puhány szerepébe beleragadni, akik nem képesek méltó ellenállást kifejteni a buldózerként nyomuló nemzetellenes donyeckiekkel szemben.

A parlament tehát egyre erőszakosabb műbalhék színtere lesz, olyan, amilyennek már be is mutatkozott. A társadalom is egyre inkább ilyen képet fog mutatni, de a balhék ott (itt) lent könnyen igazivá válhatnak.