Nincs maradandó városunk

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” 
(Zsid. 13, 14)

Nincs itt maradandó városunk… Első gondolatunk ezzel kapcsolatban az lehet, hogy az ember mindig úton van valahonnan valahová. Különösen is igaz ez ma, hisz míg évszázadokkal ezelőtt előfordult, hogy egy család nemzedékeken keresztül egy helyen lakott, és az emberek éveken át ki sem mozdultak a falujukból, ma mind gyakrabban változtatják lakóhelyüket az emberek. Cseh Tamás és Bereményi Géza így örökítették ezt meg a hetvenes években: „Költözöm, autóra hordják mindenem. Elmegyek, ez a lakás már nem lesz lakásom nekem. Költözöm, van ki- és bejelentőlapom. Elmegyek. A régi lakást most itt hagyom…” Legtöbb esetben az emberek nem jókedvükből költöznek el, hanem a munkanélküliség, a természeti katasztrófák vagy a politikai fenyegetettség kényszeríti őket erre. A híradók tudósításaiban szinte mindennapossá vált a hurcolkodó, menekülő tömegek képe, akiknek el kell hagyniuk addigi életterüket.

Nincs itt maradandó városunk, ahogy Jézusnak sem volt a földön maradandó városa. A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nem volt hol lehajtania a fejét. Pálnak is így kellett haladnia missziói útjain. Így kellett folyton úton lennie, így kellett megérkeznie egy ismeretlen városba, ahol nem tudta, hol hajtja nyugovóra a fejét, nem volt mögötte stabil hátország, teljesen arra az evangéliumra kellett bíznia magát, amelyet hirdetett. Ábrahám népe, a választott nép is így vonult ki Egyiptomból, így vándorolt a pusztában, majd így telepedett le az ígéret földjén. De bűneik miatt onnan is elhurcolták őket, aztán visszatelepültek, és onnantól fogva mindig egy nagyobb birodalom uralkodott rajtuk. Jézus halála után háborút indítottak, hogy Rómától kiharcolják a függetlenségüket – ez a háború úgy vonult be a történelembe, mint a zsidó háború. A vereség után Róma szétszórta a népet, elpusztította Jeruzsálemet és a templomot, a zsidóság csak úgy maradt fenn, hogy egy rabbi az elpusztult Jeruzsálem helyett egy eldugott kis városkában, Javnéban építette ki a zsidóság szellemi központját. A kultusz helyett a tanítás került a középpontba, ahogy ő is összefoglalta: „Jeruzsálem csak egy van, Javne lehet száz, lehet ezer, lehet százezer. Ha a zsidók elhagyják Jeruzsálemet, akkor az többé nem az övék. De Javnét vihetjük magunkkal, ahová megyünk, ahová szór a sors…”

Nincs itt maradandó városunk. Olyan, mintha azt mondanánk: „A világ csak híd, menj át rajta, de ne építs rá házat!”

Legkönnyebb mindig azt számba venni, ami nincs, ami hiányzik, amire vágyunk emberként. Viszont ez az ige nemcsak arról szól, ami nincs, hanem ki is jelöli az irányt, jövőnk és gondolkodásunk irányát. Ezért útmutató: „Az eljövendőt keressük!” Ez az eljövendő pedig az az ország, ahol hitünk szerint a teremtés szünet nélküli imádásban áll a Teremtő előtt. Közösségünk, istentiszteleteink, egyházunk jelene és jövője az, hogy részt vehetünk a mennyei istentiszteleten. Így lehet az eljövendő jelenvalóvá számunkra, Jézus ígérete szerint: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” Keresztelő János azt kérdezte Jézustól: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” A történtek igazolták, hogy benne beteljesült a remény, és vele (Jézussal) kezdetét vette Isten országának története. Igazi és végső elköltözésünk majd az lesz, amikor ott, a mennyei hajlékban leszünk. Amikor a világ felfeslő szövedéke végleg szétfoszlik, hogy helyet adjon az örökkévalónak. Amikor kettes után nem hármas jön, hanem a végtelen. Amikor már nem leszünk tér és idő keresztjére feszítve. Amikor már nem vendégek vagy albérlők leszünk egy szűkös házban vagy akár egy tágas térben, hanem igazi otthonunkban lehetünk, és egy hatalmas asztalt ülhetünk mindnyájan körbe.

Adja a Mindenható, hogy földi gyökértelenségünkkel szemben eresszük napról napra jobban gyökereink az égbe, abba az ígéretbe, amely arról az eljövendőről beszél, ami nem kérdéses, kétséges, homályos, félremagyarázható, bizonytalan és elégtelen ahhoz, hogy hitünk belégyökerezzen. Mi csak így tudunk beszélni erről az országról, nemekben. Azonban a sok emberi nemmel szemben ott van az isteni igen, amit Jézus feltámadásában Isten kimondott a Fiú életére és áldozatára, benne a teremtésre, és igent mondott az emberre is. Ez az igen olyan jövőt ígér, amire lehet várni, amiben lehet reménykedni. Szabaddá tesz arra minket, hogy ma is éljünk ahhoz az Istenhez méltóan, aki igent mondott ránk. Igazítsuk ma is hozzá, az Ő országához gondolatainkat, szavainkat és tetteinket! Ámen.

Laskoti Zoltán
református lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net