Nagycsaládok Kárpátalján: a Levcsenkó család

Tizenhat év házasság, öt gyermek, két költözés, egy hit, rengeteg öröm, sok tapasztalat, zajos mindennapok s némi ősz hajszál. Nagyjából így foglalhatnám össze a Beregdédában élő Levcsenkó Róbert görögkatolikus lelkész s felesége, Nóra közös életét. Persze ennél jóval többről van szó. Erről beszélgettünk Nórával, a lelkészfeleséggel és családanyával.

– Milyen utat jártál be, míg Ungvártól Beregdédáig jutottál?

– Városi lány vagyok, Ungvárom születtem, ott töltöttem a gyermekkoromat szüleimmel és húgommal. Az általános iskolát az ungvári Dayka Gábor középiskolában végeztem el, majd elkerültem Magyarországra. Szegeden érettségiztem a Karolina Gimnáziumban, melyet a Boldogasszony Iskolanővérek Kongregációja alapított, s ahol egyházi szellemben neveltek bennünket.

– Mikor és hol ismerkedtél meg a pároddal?

– Az érettségit megelőző évben, 1996-ban találkoztunk először itt, Kárpátalján a tiszaújhelyi Megmaradni találkozón. Az első perctől kezdve kölcsönös volt a szimpátiánk egymás felé. Néhány hónap múlva már együtt jártunk. Bár csak ritkán találkoztunk, hiszen Robi Nyíregyházán volt teológushallgató, én meg Szegeden tanultam.

– Mikor házasodtatok össze?

– Másfél év udvarlás után, 1997 februárjában volt az esküvőnk. Tulajdonképpen egy fél évvel hamarabb, mint ahogyan terveztük. Akkoriban ugyanis komoly paphiány volt Kárpátalján, s Szemedi János püspök hazahívta az ötödéves kispapjait, hogy felszentelje, s minél hamarabb szolgálatba állíthassa őket. Én akkoriban már a Debreceni Egyetemen tanultam, de abbahagytam a tanulmányaimat a házasságkötés miatt.

– Hová szólt a papi kinevezés?

– A Nagyszőlősi járásban lévő Salánkon kaptunk parókiát. Az ottani lelkész, György atya már idős volt, szüksége volt segítségre. Emellett a férjem látta el Mátyfalvát és Tiszabökényt is.

– Milyen érzés volt városi lányként falura kerülni?

– Szerelmes voltam, így minden akadályt könnyedebben vettem. Édesanyám Mátyfalváról került Ungvárra, s mindig mondogatta, hogy nem gondolta volna, hogy a lánya visszakerül falura.

– Mivel telt a házasságotok első időszaka?

– Amikor összeházasodtunk, nem gondoltam a továbbtanulásra, jól éreztem magam feleségként és háziasszonyként. Egyébként is minél hamarabb szerettünk volna gyermeket. De aztán késett a gyermekáldás, s úgy döntöttem, hogy mégiscsak belevágok egy felsőfokú diploma megszerzésébe. 1997-ben jelentkeztem a beregszászi főiskolára, s szeptemberben meg is kezdtem a tanulmányaimat a tanítói szakon.

– Azonban „ember tervez, Isten végez”…

– Így van, alig kerültem be a főiskolára, kiderült, hogy állapotos vagyok. Az első évet már úgy fejeztem be, hogy a vizsgák egy részét Dávid születése előtt, a többit szülés után tettem le. Aztán halasztottam, mert közben újra állapotos lettem, s 1999 nyarán megszületett Helga.
2000-ben úgy döntöttem, hogy folytatom a tanulmányaimat, bár akkor már tudtam, hogy újra babát várok. 2001 tavaszán meg is született Illés. Végül három gyermek mellett 2003-ban kaptam kézhez a diplomámat.

– Hogyan sikerült család és főként kicsi gyerekek mellett elvégezned a főiskolát?

– Nem volt könnyű, de talán a makacsságom ösztönzött leginkább. A családból ugyanis senki sem hitt abba, hogy sikerülni fog. Nagyon jólesett, amikor a diplomaosztón Orosz Ildikó elnök asszony gratulált, hogy család mellett sikerült megszereznem a diplomát.

– Sikerült elhelyezkedned a főiskolai diplomáddal?

– Igen, még a végzés évében munkát kaptam a salánki középiskolában. Magyar tannyelvű osztályban tanítottam egészen 2005-ig, amikor megszületett Tódor. Később visszamentem tanítani az iskolába, akkor már ukrán tannyelvű osztályt kaptam. Aztán 2009-ben elhelyezett bennünket a püspök atya Salánkról ide, Beregdédába. Itt született meg Benedek fiúnk. Azóta itthon vagyok. Lassan tervezem, hogy újra munkába állok.

– Hogyan telik egy napja a családnak?

– Reggel ötkor kelünk, ugyanis a gyerekek Beregszászban tanulnak, a három nagyobb a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban, Tódor pedig a Kossuth Lajos középiskolában. A gyerekek indulás előtt megreggeliznek, csomagolok nekik tízórait, aztán az iskolás busszal bemennek a városba. Tanítás után szintén busszal jönnek haza, ebédelnek, kicsit pihennek, és együtt felkészülünk a másnapi órákra. Míg ők iskolában vannak, Bence pedig az óvodában, addig elvégzem a házimunkát, a főzést, illetve besegítek a hitoktatásban.

– Egy héttagú család háztartását vezetni, a tanulást felügyelni és mindenki gondját-baját megoldani nem lehet könnyű. Honnan merítesz mindehhez erőt?

– Számomra nagyon fontos az Istenbe vetett hitem. A mi életünkben is voltak, vannak nehézségek: betegség, nevelési problémák, iskolai, egyházközségi gondok… De úgy érzem, hogy nincs olyan probléma vagy nehézség, amit ne lehetne megoldani, vagy elfogadni, ha az ember imádkozik érte és a Jó Isten segítségét kéri. S a köszönetről sem szabad elfelejtkeznünk, amivel az Ő áldásáért és gondviseléséért tartozunk. Emellett sokat köszönhetek édesanyáméknak, akik a kezdetektől a mai napig nagyon sokszor segítenek nekünk. S meg kell említenem, hogy Salánkon is voltak, és Beregdédában is vannak olyan családok, akikre bármikor, bármiben számíthatok.

– Miért választottatok magyar iskolát a gyermekeiteknek?

– Úgy gondoltuk, hogy amit az anyanyelvükön tanulnak meg, az a sajátjuk.
A férjem ukrán iskolába járt Aknaszlatinán, s bár otthon magyarul beszéltek, csak a szemináriumi évek alatt tanult meg magyarul írni és olvasni. Én is magyar iskolába jártam, mégis megtanultam az ukrán nyelvet is. Így számomra egyértelmű volt, hogy a gyerekek is anyanyelvükön tanuljanak. Aztán észrevettem, hogy Salánk nem Ungvár, ahol rákényszerültem a környezet miatt, hogy megtanuljam a nyelvet. Salánkon ez nem ment ilyen könnyen. A két nagyobb gyermekünk magyar tannyelvű osztályba járt, de nem ment nekik az ukrán nyelv. Amikor Illés iskolaérett lett, úgy döntöttünk – hosszú vita után –, hogy ukrán nyelvű osztályba íratjuk be. Végül csak az alsó osztályokat végezte el ukránul, az ötödik osztályt már a beregszászi magyar gimnáziumban folytatta. Amikor Tódornak kellett iskolát választanunk, már volt annyi tapasztalatunk, hogy magyar tannyelvű iskola mellett döntsünk.

– A négy iskolás gyermeketek mellett van egy óvodás is. Ennyi gyermeket terveztetek?

– Robi hetet szeretett volna, én hármat. Végül öt gyermekünk lett. Az első két gyermekünk gyorsan követte egymást. Aztán volt egy vetélésem, s utána lettem állapotos Illéssel. Nem volt könnyű elfogadnom, mert más terveim voltak. Sokat imádkoztam, hogy meg tudjam érteni Isten szándékát. Tódor születése előtt volt egy kis lélegzetvételnyi időm, őt már könnyebb volt elfogadnom. Aztán megint eltelt néhány év, s miután Dédába költöztünk, született meg Bence. Így van négy fiúnk és egy lányunk. Nem titok, hogy szerettem volna Helga mellé még egy lányt, de végül fiús anyuka lettem.

– Terveztek még gyermeket?

– Nem. Az természetes, hogy ha a Jó Isten úgy adja, vállaljuk a következőt gyermekáldást is, de most úgy érezzük, hogy ennyi gyermekre van energiánk. A fiúk örülnének, ha lenne még egy testvérük. Helga már másképp gondolkodik, hiszen ő egy szem lányként nagyon sokat segít nekem a Bencével való törődésben, sokszor rá hárul az öccsére való felügyelet.
Most úgy érzem, hogy így kerek a családunk.

Kívánom, hogy sok élményben és szeretetben legyen része családotoknak, s szolgáljatok jó példaként más családok számára!