80 éve kezdődött a doni áttörés

A -30 fokos hidegben erős harckocsifedezet mellett megindult az urivi hídfőből a támadás. A második magyar hadsereg itt védekező alakulatai hősiesen harcoltak, az első támadást még vissza is verték, de nem bírták feltartóztatni az ellent. Pontosan 80 esztendővel ezelőtt szabadult el a pokol a Don folyó mentén.

A folyó Voronyezs és Pavlovszk közötti szakaszát tartó magyar erők egy 208 kilométeres, mélység nélkül kiépített arcvonalat védtek kilenc hadosztállyal. A máig egymásnak ellentmondó adatok 93 és 141 ezer fő közé teszik a sokszoros túlerőben támadó Vörös Hadseregtől elszenvedett veszteségeinket.

A magyar katonaság azelőtt még soha nem harcolt a magyar határoktól ekkora távolságra. Bár az elszenvedett vereség körülményeiről és a példátlan vérveszteséggel járó Don melletti csaták áldozatainak számáról – a kommunista diktatúra időszakában s később is, annak öröksége-képpen – számos túlzó adat és csúsztatás jelent meg, így is a magyar történelem egyik legsúlyosabb, legnagyobb áldozatszámmal járó katonai vereségét szenvedte el a 2. magyar hadsereg.

Váratlan háborús szerep

Magyarország 1941 nyarára, amikor is Németország megindította a Szovjetunió elleni offenzíváját, még nem készült fel egy komolyabb háborúra. A hadjárathoz azonban a németek oldalán rögvest csatlakoztak a románok és a szlovákok, akik abban reménykedtek, hogy a Wehrmacht gyors győzelme után majd visszavehetnek valamit abból, amit az első és második bécsi döntés Magyarországnak juttatott. Ez pedig Magyarországot is lépéskényszerbe hozta.

Ráadásul négy nappal a Barbarossa hadművelet nyitánya, vagyis 1941. június 22-e után felségjelzés nélküli repülőgépek bombázták Kassa városát, a Kárpátokban lévő Kőrösmezőről Budapestre tartó gyorsvonatot pedig Rahó közelében géppuskatűz alá vettek szovjet felségjelű repülők.

Bárdossy László miniszterelnök június 27-én bejelentette: a Magyarországot szovjet részről ért, ki nem provokált támadás következtében a magyar királyi kormány megállapítja, hogy a két ország között beállott a hadiállapot. Néhány nappal később már ki is indult a frontra a Kárpát-csoportnak elnevezett seregtest, amelynek része volt az észak-erdélyi bevonulásban is, és a délvidéki hadmozdulatokban is jeleskedő gyorshadtest.

A honvédség gépesített alakulatait magába foglaló hadtest négy hónap alatt mélyen benyomult ugyan a Szovjetunió területére, hadi technikáját azonban szinte teljesen elveszítette.

Novembertől ezért már csak megszálló erővel, öt dandárral vett részt a Magyar Királyság a Szovjetunió elleni háborúban. Csakhogy a nyáron még gőzvonati sebességgel robogó német offenzíva az év végére Moszkva alatt elakadt.

Véres harcok Urivnál

A német előrenyomulás 1941–42-es megtorpanása után egyre világosabbnak tűnt, hogy a háború menete megfordult. A könnyített felszereléssel rendelkező, alacsony harcértékű magyar katonai egységeket olyan frontszakaszra helyezték, ahol egy nehézfegyverekkel és légi támogatással rendelkező haderő is komoly erőpróbára számíthatott.

A Don folyó magyar védelmi szakaszán három kisváros hídfőként várt a magyar honvédekre: Scsucsje, Korotojak és Uriv. A városok elfoglalása a továbbnyomulás vagy a tartható arcvonal kialakításának egyik feltétele lett volna. 1942. július 18-án véres harcok közepette rohanta le az urivi szovjet hídfőt a 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport. Közben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. A magyar hadsereg ellentámadást akart intézni, gyalogsági támogatásként a 12. könnyű hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. A katonák majdnem ezer kilométert gyalogoltak az előző napokban, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak vissza a hátországokba.

A páncélosokkal kiegészített erősítéssel szeptember 3-ra sikerült teljesen megtisztítani a korotojaki hídfőt, de a 12. hadosztályt ki kellett vonni a körzetből, mert akkora veszteségeket szenvedett el.

Az augusztus 20-án repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett Horthy István halálának híre tovább rombolta a morált a magyar katonák között. A szovjet csapatok folyamatos utánpótlása miatt Urivnál a harcok súlyos áldozatok árán október elejéig elhúzódtak és végül az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a nagy stratégiai jelentőségű területet. Ezzel a 2. magyar hadsereg támadó hadműveletei be is fejeződtek, megkezdték a felkészülést a téli védekezésre.

Míg az újonnan kialakult, nehezebben védhető frontvonal mögött a magyarok szállítási gondokkal és a szokatlan, fagyos hideggel küszködtek, addig a szovjet csapatok hatalmas erőket sorakoztattak fel az 1943. januárban meginduló támadásokhoz. A magyarok nagy része mindvégig nem kapott téli felszerelést, a németek által ígért szállítóeszközök soha nem érkeztek meg. Ráadásul a tél beálltával a szovjet hadsereg bárhol átkelhetett a befagyott folyón.

Egyedül hagyták a magyarokat

Az erőviszonyokat felismerve Italo Gariboldi, a szintén a Donnál állomásozó olasz II. alpini hadtest parancsnoka 1942. december 19-én kieszközölte csapatainak visszavonását, ezzel hátrébb húzódtak a német egységek is. A fronton már ekkor több száz kilométeres rés keletkezett, melyen elkezdtek beözönleni a szovjet csapatok. A 2. hadsereg felett rendelkező Jány Gusztáv szintén kérte, hogy a magyarok is visszavonulhassanak, de erre a német hadvezetés nem adott engedélyt.

Szovjet lovagiaság: a menekülőket mészárolták

A szovjet haderő első támadását visszaverték a magyarok, ám a frontvonal több pontján, így Scsucsjénél a szovjetek T–34-es tankokat vetettek be, amelyekkel szemben a nehézfegyverekkel szinte alig rendelkező magyarok védtelenek voltak. Január 15-re a 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült vagy fogságba esett és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket könyvelt el. A 40. szovjet hadsereg elszakította a VII. és a III. hadtestet, melyek azt ezt követő napokban sem kaptak engedélyt visszavonulásra. A maradék haderő visszavonására január 16–17-én adtak ki parancsot, addigra a frontvonalak összeomlottak. A mintegy 50 kilométer mélységben előretört, erős légi támogatással rendelkező szovjet csapatok valóságos vérengzést hajtottak végre a fejvesztetten menekülő csoportok között. Sára Sándor „Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál” című, huszonöt részes, fekete-fehér dokumentumfilm-sorozatának egyik szemtanúja is elmondta, hogy a visszavonuló menetoszlopokat rendszeresen végig géppuskázták a vadászgépek.

Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott.

Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt.

Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest azonban csak február 2–4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből.

A 200 ezer fős 2. magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legnagyobb veszteséggel járó ütközete: az áldozatok száma ismeretlen, egyes adatok 93 500 főről szólnak, más adatok szerint viszont 120 ezer, illetve 147 971 fő honvéd, munkaszolgálatos honvéd és munkaszolgálatos halt hősi halált, sebesült meg, illetve esett fogságba.

Forrás: hirado.hu

Nyitókép: A 2. magyar hadsereg gyalogos alakulata a Don-kanyarban. Forrás: MTI Fotó: Reprodukció