Kárpátalja anno: Dercen: ólomöntés

Az ólomöntés és a viaszöntés országosan elterjedt mágikus eljárás, főleg a népi gyógyászatban volt használatos. Valamilyen könnyen megolvasztható vagy eleve folyékony anyagot hideg vízbe öntöttek, ahol az megszilárdult. Alakjából következtetéseket vontak le, elsősorban a betegség okára nézve. Az eljárásnak gyógyító erőt tulajdonítottak. Többféle betegség ellen alkalmazták: legáltalánosabban az → ijedtség, Nyugat Magyarországon a szemverés ellen. Az öntés anyaga országosan ólom, Dunántúlon és Kelet Magyarországon kis területén viasz, Észak Magyarországon pedig ritkán tojásfehérje. Az öntést bárki végezhette, aki ismerte a módját, a Dunántúlon azonban gyógyító specialistákhoz, az öntőasszonyokhoz vitték a betegeket. A bukovinai és a moldvai székelyek a tálba „kezdetlen és szótalan” vizet öntöttek, tehát friss vízért mentek és amikor hozták, nem beszéltek. Ormánságban, Sárközben, némely palóc községben a vízre söprűszálat helyeztek kereszt alakban. Jándon, Kölesden ollót, Debrecenben kést és imakönyvet tettek a tál mellé. Szerepet kapott a rosta is: vagy erre tették rá a tányért, vagy ezen öntötték át az ólmot, amit kanálban olvasztottak meg. Ráolvasást is mondtak közben. Többször is megöntötték a beteget, pl. Galgamácsán két nap egymás után néhány cseppet vagy néhány kortyot itattak vele, ill. az egész testét megmosták a vízzel. Az ólmot ruhába kötve kilenc napig a nyakában hordta a beteg (Decs) vagy a párna alá tették (moldvai székelyek); ide került a viasz is. Általában azt tartották, hogy a kiöntött ólomból, viaszból az az alak jelenik meg, akitől a beteg megijedt. Az öntés 1584-ből már ismeretes egy boszorkányperből. Az európai népek hiedelmei között ugyancsak megtalálható, a szomszédos népektől Skandináviáig és Olaszországig. Az arab népeknél az arab írásnak amelyik betűjét látják az ólomban, olyan kezdőbetűjű az ártó neve. Az öntés kisebb mértékben mint a szerelmi jóslás módszere is elterjedt. Irodalom: Ébner Sándor: A zselici „csontrakók” és „ónöntőasszonyok” (Ethn., 1931); Diószegi Vilmos: Az „agos gyerek” a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl, 1960)
Forrás: oszk.hu