Ma lenne 87 éves Orbán Ottó
Nyolcvanhét éve, 1936. május 20-án született Budapesten Orbán Ottó Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.
Könyvelő édesapja munkaszolgálatosként halt meg a II. világháború végén. Édesanyja – hogy legalább fiának legyen mit ennie – beadta a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította gyermekotthonba. Orbán a Gaudiopolis lakója volt 1945 és 1950 között.
A focizások közben csak kapufának beállított szótlan kisfiú korán eljegyezte magát a versírással, csodagyerekként kezelték, műveit is megjelentették, s a „gyerekállam” egyik lapját is ő szerkesztette.
Mint később megjegyezte, az írás egyfajta terápiás célzattal is szolgált, mert a művek megteltek a háborúban szerzett rossz élményekkel, szorongásokkal, emléktöredékekkel, amelyek nyomasztóak és gyermekfejjel megemészthetetlenek voltak számára.
Korai példaképe a hasonlóan félárva József Attila volt, egy későbbi versében „az árvaság balekjainak” is nevezte magukat, de már korán megismerte Blake és Lorca művészetét is.
Az érettségit követően, 1954-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karára jelentkezett magyar-könyvtár szakra, de csak 1956-ban vették fel. Három szemeszter elvégzése után idegösszeroppanást kapott, kórházban is kezelték, s gyógyulása után már nem tért vissza az egyetemre.
1958-tól szabadfoglalkozású író volt.
Első verseskötete, a Fekete ünnep 1960-ban jelent meg. Ifjúkori költészetének fő jellemzője volt az érzelmi telítettség, az áradó képi gazdagság, verseinek fő motívumai a háború, az árvaság, az üldöztetés voltak.
1962-ben tagja lett a Magyar Írók Szövetségének, majd 1964-ben a PEN Clubnak is, ahol 1989-től alelnöki posztot is betöltött. 1968-ban Indiában járt tanulmányúton, élményeiről, tapasztalatairól az 1973-as Ablak a földre. Indiai útinapló című munkájában számolt be. ű
A hetvenes évek elejétől mind nagyobb teret kaptak művészetében a műfordítások, főként angol-amerikai és spanyol nyelvű költőket ültetett át, Aranygyapjú címmel válogatott versfordításai is megjelentek, s új hang volt költészetében gyermekverseinek megjelenése a Kati-patika című kötetben.
A hetvenes évek második felétől költészetének egyik alaphangja lett az irónia, a játékos komolytalanság, amely páratlan formafegyelemmel párosult, bravúrosan keverte a klasszikus és a modern versformákat, a különféle stíluselemeket.
Nagyszerű játék és rendkívül szórakoztató olvasmány 1977-es kötete A világ teremtése és egyéb badarságok. A címadó darab Jean Effel szellemének ajánlott filozófiai opera, s olvashatjuk benne az ember receptjét, a mennytanács döntését a sztriptíz feltalálásáról, a paradicsom teljes konszolidálását. Találhatunk még badarkákat a történelem és az irodalom köréből, valamint számos paródiát kortárs költőkről, írókról, így például (ahogy Orbán nevezte őket) Poóri Sándorról, Búsuló Juhász Ferencről, Heves Vagy Ágnesről.
1976-ban az International Writing Program keretében az Egyesült Államokba utazott, ahol előadásokat tartott. Újabb amerikai útjára több mint tíz évet kellett várnia, 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem és a Minnesotai Egyetem meghívott tanára volt. Amerikai útjairól szóló kötete, az Útkereszteződés Minneapolisban. Ötvenegy
vers Amerikából 1993-ban jelent meg. 1981-ben a Kortárs című folyóirat rovatvezetője lett, majd 1991-től 1998-ig ugyanott főmunkatárs volt. 1993-ban tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1998-tól az Élet és Irodalomnál dolgozott.
Páratlanul termékeny szerző volt, szinte évente jelentek meg verseskötetei,
Hatvan év alatt a föld körül címmel háromkötetes versfordításai is napvilágot láttak, s esszéistaként is jelentőset alkotott. Munkáját azonban 1989-től egyre inkább beárnyékolta a Parkinson-kórral folytatott küzdelme, amely a számtalan kórházi és gyógyszeres kezelés után műtéthez vezetett.
A vérbeli költő a szörnyűségből, a fizikai szenvedésből is erényt kovácsolt, s az ÉS hasábjain sorozatban jelentek meg a betegségről és a műtétről szóló írásai Falfirkák (Az agyafúrt költő) címmel. A költészethez, létének
éltető eleméhez való viszonyát jól jellemzi az alábbi részlet:
„Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: – És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontot? Dehogynem. Ettől az egytől féltem csak igazán.”
A műtét azonban csak rövid ideig hozott javulást a költő életében, s 2002. május 26-án meghalt.
Művészetéért több rangos kitüntetéssel is elismerték: 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben „kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként” Kossuth-díjjal ismerték el,
1997-ben pedig több évtizedes alkotói tevékenységéért a MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), valamint a Soros Alapítvány Életműdíjában részesült.
Forrás: MTI
Nyitókép: pim.hu