A teljesség felé

A pünkösd egyik nagy titka éppen a befejezetlenségében van. Igen, egyszer egy napon, ahogyan régen megígérte, Isten kitöltötte a Lelkét e világra. Péter, tüzes nyelvek, szélzúgás, megtérők, ésatöbbi. Mégis, az ehhez hasonló nagy történeteket olvasva némi féltékenység vesz erőt a mindenkori hívő emberen, mert hát valljuk be őszintén, saját életünkben, istentiszteleteinken, ritkán lesz ennyire láthatóvá, érezhetővé a Szentlélek jelenléte. Nem féltjük az úrasztali terítőket, hogy lángra kapnak, vagy a vázát, hogy elfújná a szélvész. Mégis, a pünkösd – minden külső kelléke nélkül – máig velünk élő ünnep.

A tanítványoktól búcsúzó Jézus János evangélista szerint a Paraklétosz, a Vigasztaló vagy Pártfogó eljövetelével próbálta csitítani a szomorkodó lelkeket. Azt találta mondani, hogy jobb is nekik ha elmegy, mert ha nem tenné, akkor nem jönne el az, aki a teljes igazságra elvezeti őket (Jn 16,12). Ha jól értem, akkor Jézus nem mondott el mindent az Övéinek. Néhány földi év, véges szókészlet, fáradt napok, a test és a nyelv megannyi korlátja nem is tették ezt lehetővé. Ezt a feladatot meghagyta a Léleknek, aki az első látogatása óta az egyházon belül és az egyházon kívül vezetgeti Isten népét a teljes igazság megismerésének rögös útjain.

Tetszik nekem az a gondolat, hogy nem tudok mindent. Régebben ezt szégyelltem, deficitnek, hiánynak és elkendőzendő gyengeségnek tartottam. Aztán rájöttem arra, hogy mások sem tudnak mindent, sőt, egy-egy dologról előfordul, hogy én többet tudok, mint a velem szóba elegyedő. Ez a teljesség-nélküliség összeköt bennünket, nem csak a lexikális tudásra igaz fogyatkozásunk, de az Isten megismerésének titkára nézve is. Hogy egész egyszerűen fogalmazzak: a keresztyénség még nem történt meg. Mert a pünkösdi Lélek titka éppen a folytonos, csöndes, olykor iszonyúan lassúnak tűnő tanításban van. Az egyház – vagy hadd legyek személyesebb: a hívő – pedig gyenge diák, mert nem hallgat, nem akar hallgatni, nem akar tanulni és nem akarja megélni a tanultakat. De úgy tűnik, Istennek mániája, hogy ne adja fel okításunkat.

A pünkösd azért tart még mind a mai napig, mert a teljesség innenső oldalán vagyunk. A Lélek egészen addig velünk marad, míg át nem lépünk oda, ahol már nem kell képzelegnünk, találgatnunk, rejtélyt fejtenünk. De addig még van hová fejlődni. Istent nem lehet megérteni. Akaratát nem lehet kifürkészni. Gondolatait nem lehet vaskos kötetek közé zárni. Ezeket a mélységeket csakis a Szentlélek járhatja be (1Kor 2,11), és a Lélek által kaphat az ember olykor pillanatnyi betekintést, megsejtést ezekbe a titkokba.

Szóval pünkösd. Én nem vágyok rá, hogy kicsapódjon hirtelen az ablakom meg lángra gyúljon az abrosz. Arra viszont vágyom, hogy napról napra kész legyek fogadni a mellém álló Paraklétoszt, aki aznap is valami olyat akar feltárni előttem, amiről előző nap még halvány lila gőzöm se volt. Néha sikerül neki. És olyankor nagyon jó.

Homoki Gyula

Forrás: teso.blog

Nyitókép: Kárpátalja.ma