Uszítás az Ukrainszka pravdában

Roman Oficinszkij, a történelemtudományok doktora a rendszerváltás körüli években lehetett egyetemista, amikor a hallgatók már kinevették azokat a tanáraikat, akik még mindig ragaszkodtak a szovjet történetírás hazugságaihoz. Azóta az egykori diákból az Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE) egyik vezető tudósa lett. Ebben a minőségében egyre gyakrabban nyilatkozik a sajtónak, főként a kérészéletű kárpátaljai miniállam, Karpatszka Ukraina történetével, s úgy általában a második világháború időszakával kapcsolatban.

Az ukrán tudós legutóbb az Ukrainszka pravda internetes portálnak nyilatkozott Karpatszka Ukraina márciusi kikiáltásának évfordulója kapcsán. A terjedelmes interjúból e helyt csak két jellemző momentumot emelnénk ki.

„Pidkarpatszka Rusz autonómiája öt hónapig tartott – 1939. március 15-ig. Az 1938. november 2-i bécsi döntés alapján elveszítette lakossága 23 százalékát és területe 12 százalékát a legnagyobb váro­sokkal, Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal együtt, amit Magyarországnak adtak át, bár a magyarok nem alkottak ott többséget.”

A magyar hadsereg 1939. márciusi kárpátaljai bevonulásával kapcsolatban többek között ezeket mondja:

„A 40 ezres magyar hadsereg támadásától és a helyi magyarbarátok terrorista cselekedeteitől Karpatszka Ukraina több mint másfélezer szimpatizánsa vesztette életét.

A Kárpátok hágóin a magyar és a lengyel katonák közel 600 foglyot lőttek agyon. Ezek emberiesség elleni bűncselekmények, amelyek soha nem évülnek el.

Fennmaradt számos fotó magyar és lengyel tisztekkel, amelyek megörökítik a kivégzéseket, a leszúrtak és agyonlőttek szemléjét. Például a huszti katonai kórházban vagy a hóborította Jaszinya közelében.”

Nem célunk e helyt kioktatni egy történészt, az olvasók kedvéért azonban jegyezzük meg, hogy az első bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszakerült felvidéki és kárpátaljai területek 869 ezer fős lakosságból 752 ezer fő (86,5%) volt magyar és 117 ezer más nemzetiségű (szlovák, német, rutén). S bár a magyar túlsúly Kárpátalján valamivel csekélyebb lehetett az átlagnál, a helyi – zömében szintén magyar anyanyelvű – zsidósággal együtt így is jelentősen meghaladta a ruszinokét-ukránokét Kárpátalja Ungvár, Munkács és Beregszász határolta alföldi részén. (Egyébként a kárpátaljai területek hovatartozásának vonatkozásában Magyarország népszavazás megtartását is felvetette a Csehszlovákiával és Szlovákiával folytatott korábbi tárgyalásai során, amit azonban mindkét állam elutasított – bizonyára azért, mert tisztában voltak annak várható kimenetelével.) Furcsa, hogy az UNE tudósa minderről nem tud, de legalábbis nem tesz említést.

Legalább ennyire furcsa, hogy egy történész, akit általában a tényekhez való ragaszkodás különböztet meg a propagandistától, úgy bocsátkozik bele Karpatszka Ukraina 1939. márciusi emberveszteségeinek taglalásába, hogy közben még csak nem is utal rá, mennyire ingatag talajra tévedt. Szakmai körökben köztudott ugyanis, hogy az áldozatok számára vonatkozóan máig nem ismertek pontos adatok, az egyes becslések pedig ugyancsak eltérnek egymástól. Ennél is szomorúbb azonban, hogy Oficinszkij tényként kezeli, miszerint a „Kárpátok hágóin a magyar és a lengyel katonák közel 600 foglyot lőttek agyon”, holott egyelőre sem a kivégzettek pontos számáról, sem a magyar katonaság érintettségéről e kivégzésekben nem kerültek elő megcáfolhatatlan bizonyítékok. Az is képzelhető, hogy amennyiben oly sok egyértelmű képi bizonyítéka volna az állítólagos tömeges kivégzéseknek, mint azt Oficinszkij állítja, az Ukrajnában, de elsősorban Kárpátalján egyre erősebb magyarellenes kampányban nap, mint nap felhasználnák azokat. Ha mégsem teszik, annak csak egy oka lehet: nem léteznek, illetve nem egyértelmű, hogy mit ábrázolnak.

A Galíciából származó történészen azonban szemmel láthatóan úrrá lett a propagandista szellem. Talán észre sem vette, s egykori tanárainak nyomdokaiba lépett, akik még Marx, Engels és Lenin alapján magyarázták az emberiség elferdített történelmét. A proletariátus három nagy vezére időközben eltűnt a történelem süllyesztőjében, egyes szovjetkori és mai ukrán történelemíróknak láthatóan közös vonása azonban, hogy ellenségként kezelik a magyarságot, s gyűlöletet szítanak az ukránok körében.

Amit Roman Oficinszkij a történelem népszerűsítése címén tesz – az Ukrajinszka pravda jóvoltából immár országos szinten –, az nem egyéb, mint közönséges uszítás, miközben Kárpátalján már javában menetelnek ugyancsak galíciai nacionalista honfitársai, és magyar gyerekeket támadnak meg. Tudnia kell, hogy őt és hasonszőrű kollégáit is felelősség terheli a történtekért.