Kopogtató: 500 napja háború
Ötszáz napja tart a háború Ukrajnában. Közel másfél éve kerültünk éber álomba. Valószínűtlen a tér, a saját életterünk. Szeretnénk visszakapni az életünket. Hogy biztonságban magunk mellett tudjuk a férjeinket, fiainkat. Hogy mindenki számára átjárhatóak legyenek a határok.
Amikor felriasztotta Kárpátalját a háború híre, pár órája volt dönteni a kárpátaljai magyar családoknak a további sorsukat illetően: maradnak itthon vagy határt lépnek, amíg lehet.
Akik az utóbbi mellett döntöttek, vagy akiket átebrudaltak a szeretteik, nem gondolták volna, hogy eltelik másfél év anélkül, hogy viszontláthatnák a szülőföldjüket.
Akik itthon maradtak, esetleg elmentek, de időközben hazatértek, félnek. Akik nem félnek, vagy félelmük ellenére harcba indultak, azokat a szeretteik féltik. Vagy gyászolják őket. Szinte nem telik el nap, hogy ne érkezne halálhír a frontról. Gépiesen írjuk a gyászjelentéseket, de közben a retinánkba égnek a nevek, a fotók, a tekintetek.
És ott vannak ők, akik az országot védik. Akiknek egybefolynak a napok. Akik soha nem lesznek ugyanazok, mint mielőtt a frontra indultak. Akik elfelejtették, milyen a vasárnapi húsleves íze. Hogy milyen vetett ágyban aludni. Akiknek sokszor végig kell nézniük a bajtársaik halálát és tudják, hogy bármikor ők következhetnek. Akik nem lehetnek gyengék, nem sírhatnak. Akiknek ölniük kell, hogy életben maradjanak.
500 nap. 500 napja nyomorúságban. Mindennapi kenyerünk a bizonytalanság. Mikor lesz már vége? És ha vége lesz, mi történik velünk? Mi lesz az iskoláinkkal? A szabad nyelvhasználattal? Hall-e majd magyar szót a sajátján kívül 10-20 év múlva a gyermekünk?
500 nap. Abban reménykedünk, hogy lehet olyan, amilyen korábban volt. De a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem radírozható ki a fájdalom a lelkekből. A gyermekeink lelkéből. A légiriadó mellkasba vágó vonyítása, a villanyoltások vaksötétje mind belénk ivódik. Visszük tovább. Ahogy a legkisebbek is.
Nem látjuk, hogy hová tartunk. Csak érezzük, hogy rossz az út. Sorompókkal tűzdelt, kátyús, veszélyes. És némaságra ítélt. Mintha elvesztek volna a megfelelő karakterek, a jól elsajátított szavak. Hiába akarunk közölni, legtöbbször csöndben maradunk. Sodródunk a történésekkel és artikulálatlanul motyogjuk magunk elé: béke. Legyen végre béke.
Pallagi Marianna
Nyitókép: Ungvári Városi Tanács