137 éve halt meg Liszt Ferenc

Nem csak zenéjével, hanem lényével is megbabonázta az embereket. Vívódásaiból kirajzolódnak a 19. század emberének dilemmái, ám magánéleti drámáitól és belső kétségeitől függetlenül élete elsősorban a zongoráról és az utazásról szólt. Liszt Ferenc Európa művésze, az ezerarcú géniusz 1811. október 22-én született.

Ugyan sokan kívánták „nemesíteni” származását, a legkorábbról ismert őse, List Sebestyén háznélküli zsellérként élt Rajkán. A családban nem csak neki adatott zenei tehetség, édesapja, Liszt Ádám vargabetűkkel tarkított életútja során a kismartoni Esterházy-zenekarban másodcsellistaként játszott, és olyan hírességekkel dolgozott együtt, mint Joseph Haydn vagy Ludwig van Beethoven.

Liszt Ádám 1811 januárjában kötött házasságot Anna Maria Lagerrel, aki egy gazdag német parasztcsaládból származott. Már a frigy évében megadatott a gyermekáldás, Liszt Ferenc 1811. október 22-én született Doborjánban (ma Raiding, Ausztria). A legenda szerint születésekor üstökös fénye világította meg az égboltot, innen ered a leendő zeneszerző kiválasztottságának mítosza.

Gyenge fizikumú, beteges gyermek volt, de hatéves korában már elmélyülten hallgatta édesapja zongorajátékát, és ösztönösen ráérezve a dallamra, aznap este már a versenymű témáját énekelte. Első zongoraleckéit is édesapjától vette, majd 1820-ban – mindössze kilenc évesen – már Sopronban és Pozsonyban lépett fel.

Felismerve a fiában rejlő potenciált, Liszt Ádám saját beteljesületlen álmát, a művészi pályát szánta gyermekének. A kis család – ugyanis testvére nem született – felkerekedett, és mindent Ferenc taníttatásának alárendelve a császárvárosba költözött 1822-ben, ám a bécsi élet – és a csodagyermek szerep – nem tette boldoggá a tehetséges ifjút. 

Az olykor mélabús, különc természetű Liszt a legendás zongoratanár, Carl Czerny kezei alatt pallérozódott, aki ugyan az ifjú titán technikáját kiforratlannak tartotta, mégis ingyen vállalta tanítását. Mozart egykori riválisa, Antonio Salieri is foglalkozott az új csodagyermekkel: míg Czerny elsősorban játékra, addig ő komponálásra oktatta.

E korai, szárnybontogató időszakhoz fűződik a „Beethoven-csók” legendája, noha a kutatások nem igazolták ennek valódiságát. Sőt, Liszt korai fellépéseit gyakran heves kritika érte, ezért is döntött úgy édesapja, hogy Bécset elhagyva Európa messzi tájain próbálnak szerencsét – tanárai szerint ekkor erre még nem állt készen az ifjú művész.

Éppen egy olyan történelmi időszakban indultak útnak, amikor a zene – és általánosabb értelemben a kultúra – fogyasztása megváltozott, többé nem arisztokrata patrónusok kiváltsága volt a muzsikaszó, tömegek várták kíváncsian, míg a közvélemény kritizálta a zene új mestereit. Liszt ebből a szempontból szerencsés korszakban született, hiszen zongoratudása, virtuozitása lehetővé tette, hogy ne „szolgai” életmódot folytasson, hanem idővel a romantikus nemzedék öntudatos polgárművészévé váljon.

1823-tól Párizsban élt, ahol karrierjére a legnagyobb hatást az „ördög hegedűse”, a hullócsillag Niccolo Paganini gyakorolta. Liszt megvadította a zongorát, és ugyan a hegedű virtuózával szemben arra törekedett, hogy művészete ne öncélú legyen, mégsem a tartalommal, hanem szédületes játékával nyűgözte le közönségét Gibraltártól Szentpétervárig. 1839-től 1847-ig szinte megállás nélkül turnézott, egész estés koncerteket adott, és a korabeli postakocsikkal – messze északon szánnal – éppen a korszakváltás, a közlekedési forradalom küszöbén szelte a kontinens göröngyös útjait.

Allűrjeit, túlzó gesztusait, testének féktelen mozdulatait karikatúrák örökítették meg, hosszú ujjaival másfél oktávot fogott át, újszerű játékmódjában nem kétszer öt ujj, hanem a tíz együttesen játszott szerepet. Alkotói pályájának első szakaszát a zene szakértői „csillogó” korszakként jellemezték.

1848-tól udvari karnagyként dolgozott Weimarban, zeneszerzőként „érett korszakába” lépett, amelyben határozott gondolatiságával, szimfonikus költeményeivel és a legendás h-moll szonátával jelentkezett. Az ellentétpárok világában a fény és az árnyék, a dicsőség és a bukás, valamint a számtalan témavariáció vitte előre a lassan építkező zenei folyamatot.

Idővel elhatalmasodott Liszten a meg nem értettség, műveit egyre többen kritizálták. Alkotói korszakának harmadik, utolsó szakaszában új hangsorokkal és új harmóniákkal kísérletezett, amelyek nem nyerték el a közönség és a kritikusok tetszését. A zongora ekkor már csak közvetítőeszközként szolgált, lemondott a hangzás élvezetéről, művészetének egyre gyakoribb kellékeivé váltak a hosszú szünetek és a csendek. 

Sokan az elmúlást vélték kihallani a dallamokból, és csak évtizedekkel később ismerték el forradalmi újításait: a népszerűség helyett a mélységet választotta, nem csoda, hogy számtalan művész – így Bartók Béla is – merítkezett művészetének kései, a modern zenét meghatározó időszakából. A világ ma is elsősorban zongoristaként tartja számon, zeneszerzőként nem került az elsőpolcos zsenik – Bach, Mozart, Beethoven – csarnokába, noha egyedi hangzásvilága erre érdemessé tenné.

A disszonáns Liszt-képet magánéleti csalódásai és tragédiái is befolyásolhatták. Sohasem nősült meg, de szerelmi életéről számtalan anekdota látott napvilágot. A pletykák jelentős része azonban alaptalan, az utókor csak a levelezései alapján ítélte több baráti kapcsolatát is „románcnak”. A cáfolatok ellenére sokak szerint nem csak megismételhetetlen hangzásait, hanem törvénytelen gyermekeit is hátrahagyta Európa nagyvárosaiban.

Elmélyült érzelmi kapcsolatot ápolt Agnes Street-Klindworth „kémnővel” és egy lengyel grófnővel, Carolyne von Sayn-Wittgensteinnel is, ám a három, általa is elismert – esetükben Liszt apasági nyilatkozatot tett – gyermekének édesanyja Marie d’Agoult, francia arisztokrata származású írónő volt. Élettársi kapcsolatuknak többek között a társadalmi rangjukból fakadó különbség vetett véget, és mivel a gyermekek édesanyjának neve – apjukkal ellentétben – inkognitóban maradt, a felügyeleti jogokra kizárólag Liszt tarthatott igényt.

A 19. századi „szappanopera” elsősorban a fiataloknak ártott, kezdettől fogva dajkák gondjaira bízták őket, szüleikkel gyakran évekig nem találkoztak. Liszt megpróbálta távolról nevelni őket, többször leveleken keresztül adott utasításokat – például a kötelező olvasmányokat illetően – ám ez és a minőségi nevelőintézetek sem változtattak „fantomapa” szerepén: 1844 és 1853 között 9 éven keresztül nem találkozott gyermekeivel.

A családi dráma tragédiával zárult, egyetlen fia, Daniel 1859-ben tüdőbajban, míg Blandine névre keresztelt lánya a születésekor fellépő komplikációk következtében hunyt el. Egyetlen életben maradt lánya, Cosima első házasságából kilépve a híres zeneszerzőhöz, Richard Wagnerhez ment feleségül, akivel Liszt már jóval korábban életre szóló művészbarátságot kötött. 

A meg nem értett zseni utolsó 25 évének legfőbb eseményei a Pest–Róma–Weimar tengelyen zajlottak. Elmélyült vallásosságára jellemző, hogy egyik leghíresebb művét, az Esztergomi misét saját bevallása – Wagnernek írott levele – szerint inkább imádkozta, semmint komponálta.

1865-től abbéként teljesített egyházi szolgálatot, amely a papi felszentelés előtti, legmagasabb fokozat. A művészetekre fogékony IX. Pius pápával is jó kapcsolatot ápolt, aki támogatta az egyházi zene reformjában, noha az óhajtott karnagyi kinevezést a pápai énekkarban nem kapta meg.

Hazaszeretete már a nagy pesti árvíz (1838) idején is megnyilvánult: jótékonysági koncertjén a károsultak javára ajánlotta fel a befolyt bevételeket. Budapesten művészi pályájának 50. évfordulóján nagyszabású ünnepséget rendeztek, itt csendült fel először Krisztus című oratóriuma is 1873-ban.

Nagy álma teljesült a Zeneakadémia 1875-ös megalapításával, amelynek ő maga lett az elnöke, és az intézménnyel együtt költözött a Sugár (Andrássy-út) 67-be, amely ma a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont otthona. 1886-ban Bayreuthba tartott az Ünnepi Játékokra, ám az utazás során végzetesen meghűlt, és a súlyos beteg Liszt Ferenc 1886. július 31-én örökre lehunyta szemét.

Nyitókép forrása: WIKIMÉDIA – OLIVHILL / PHOTOGRAPHER FRANZ HANFSTAENGL

A mult-kor.hu nyomán