Harmincöt éves az Ungvári Hungarológiai Központ
Létrejöttének 35. évfordulóját ünnepelte az Ungvári Hungarológiai Központ. An intézmény ez alkalomból nemzetközi tudományos konferenciát rendezett „A hungarológia aktuális kérdéseinek kutatása napjainkban” címmel. A nyitóünnepségen felszólalt dr. Pusztay János, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára és az uráli nyelvek és népek kutatója. Lapunk vele beszélt az intézet megalapításáról és kulturális szerepéről.
– Milyen szerepet tölt be a hungarológia a kisebbségi és az anyaországi magyarok számára?
– A hungarológia fogalmat az 1900-as évek elején találta ki Gragger Róbert, aki létrehozott Berlinben egy tanszéket, ahol a magyar nyelvvel, irodalommal, kultúrával és történelemmel foglalkoztak. A hungarológia minden olyan tudományt jelent, amelyik kapcsolódik valamilyen formában Magyarországhoz. A hungarológia ezért különösen fontos missziót tölt be itt is: feltérképezi a magyar nyelv és kultúra helyzetét a soknemzetiségű, soknyelvű Kárpátaljában. Megmutatja a környezetében élő többségi nemzetnek, de az anyaországnak is a magyar kisebbség értékeit. Tudományos hátteret biztosít a magyar nyelvű felsőoktatási kérdés számára, együttműködve a felsőoktatási intézményekkel akár Ungváron, akár Beregszászban.
– A professzor úr személyesen is szerepet vállalt annak idején az Ungvári Hungarológiai Központ megnyitása ügyében. Erről mesélne nekünk?
– Abban az időben a Művelődési Minisztérium osztályvezetőjeként dolgoztam, és az általam vezetett osztályhoz tartozott a hungarológia, vagyis a külföldi magyar, illetve a hungarológiai intézetek kérdése. 1987-ben Köpeczi Béla akkori minisztert felkereste Lizanec Péter professzor úr azzal a kéréssel, hogy Ungváron hozzanak létre hungarológiai központot. A miniszter engem kért meg, hogy segítsek a professzor úrnak a program összeállításában.
Én akkor, őszintén szólva, nem teljesen értettem a központ létjogosultságát. Tudniillik, az intézet az egész akkori Szovjetunióra kiterjedően lett volna a hungarológiai tudományok, programok gazdája, hiszen a mostani magyar kulturális központ csak két évvel később alakult meg. A megbeszélések során vált világossá számomra, mi indokolta a miniszter szerint is a központ ungvári létesítését: egyfelől a kárpátaljai magyarság szellemi, nyelvi, kulturális értékeinek tudatos, nem esetleges feltérképezése, megőrzése, s ezáltal a kárpátaljai magyarság támogatása egy olyan korban, amikor Magyarországon a határon túli magyarság ügye politikai tabutéma volt. Másfelől a miniszter erdélyi gyökereit ismerve, érthető módon, annak bizonyítása, hogy a kisebbségben élő magyarság területén létre lehet hozni egy olyan nemzeti intézményt, amit Kolozsvár esetében a politikai vezetés megakadályozott.
Én dolgoztam korábban is külföldi egyetemen, és láttam, hogy mit lehet és mit kellene csinálni. Volt elképzelésem arról, hogy egy hungarológiai intézetnek milyen legyen a profilja. Ami új volt számomra, az az, hogy a hungarológiai intézetek, amiket én ismertem, mint például a bécsi vagy berlini Collegium Hungaricumok, nem magyarlakta területen működtek. Tehát az, hogy Kárpátalján, Ungváron létrejöjjön egy hungarológiai intézet egy olyan közegben, ahol magyar kisebbség él, az egy teljesen új feladat volt.
Ennek ellenére Lizanec professzorral nagyszerűen megértettük egymást az intézet kialakítandó programját illetően. Felvázoltuk a programtervet, amelyet a professzor úr Ungváron részletesen kidolgozott, ezt követően újra eljött Budapestre, ahol a miniszterrel ismertette a tervezett programot, amit a miniszter jóváhagyott, majd ismertette az egész hungarológiai tanács előtt is, amely megtárgyalta az előterjesztést. Megkezdődhetett tehát a megvalósítás.
1988 őszén meg is nyílt az intézet, amely az elmúlt évtizedekben hatalmas munkát végzett, köszönhetően Lizanec professzornak és munkatársainak.
– Milyen személyes emlékek kötik a Hungarológiai Központ megalapításához?
– Akkor jártam életemben először Ungváron. Akkoriban az egyetemen is tartottam előadásokat, és akkor jöttem rá, hogy milyen keveset tudunk Kárpátaljáról. Ennek a kevés tudásnak az érzése visszatért bennem mégegyszer nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor Zékány Krisztina tanárnőhöz jöttem ki a tanszékre, hogy egy közös nyelvészeti projektet indítsunk el – terminológiát kellett kutatnunk. Arra jöttem rá, hogy a különböző szakkifejezések nem egységesek a magyar nyelvben. Magyarországon mi kialakítjuk jogi, természettudományos, humán meg egyéb tudományok terén a terminológiát, de a határon túli magyarság esetében ez egészen más. Itt nagyon sokszor ukránból fordítják le, ahogy Felvidéken szlovákból, ami távol áll attól, amit mi Magyarországon használunk. Így valamilyen adatbázist kellett összeállítanunk, hogy megértsük egymást, hogy ne kelljen angolra váltani, mikor két magyar beszél valamilyen tudományos vagy politikai kérdésről.
Ekkor beszélgettünk a tanárnővel, és mondtam, hogy odahaza az erdélyi székelyeket, még a Felvidéket is elég jól ismerik, de keveset tudnak Kárpátaljáról. Most ugyan a háborús események miatt egyre többet, de akkor még viszonylag béke volt. Felvetettem, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy esszékötetet Kárpátaljáról, amit ti írtok meg? Nem mi, az anyaországiak írnánk arról, hogy ti hogy éltek, mit akartok, mit szeretnétek, milyen problémáitok és milyen örömeitek vannak, hanem ti.
Beszélgettünk, beszélgettünk, majd szóba jött, hogy miért csak egy könyvet csináljunk. Ha van már egy Kárpátaljáról, akkor csináljunk Felvidékről, a Vajdaságról, Erdélyről stb. Indítsunk egy sorozatot. Pontosan azért, hogy az anyaországi magyarság jobban megismerje a határon túli magyarok életét a saját írásaik alapján. Ebből lett végül a Magyar Szemhatár sorozat. A kárpátaljai kötet volt az első, és Zékány tanárnő volt a szerkesztője – az adott kötet szerkesztésére mindig helyi embert kértünk fel.
Eddig négy kötet jelent meg ebben a sorozatban. Azóta már én is sokkal többet tudok Kárpátaljáról, mert azóta többször is jöttem ide.
– Az eltelt 35 évben mennyire sikerült a hungarológiához annak alapításakor fűzött reményeiket beteljesíteni? Milyen tervekkel számol az intézet a jövőben?
– Úgy látom, hogy óriási munkát végeztek el. Sok nyelvi anyagot gyűjtöttek össze, amit aztán többnyire ki is adtak, bár még mindig akad olyan anyag, ami feldolgozásra és kiadásra vár. Úgy gondolom, hogy sok minden megvalósult az eredeti tervekből.
Én annak örülnék, ha meg lehetne valósítani, hogy kutatói ösztöndíjakat adjanak akár itt élőknek, vagy anyaországiaknak, vagy másoknak, akik ide tudnak jönni és a Kárpátaljához kötődő témákkal foglalkozni, hogy nyugodtan tudjanak kutatni egyéb kötelezettségek nélkül. Ilyesmi egyelőre még nem valósult meg, de én ezt nagyon fontosnak tartanám, mint ahogy azt is, hogy rendszeresen legyenek konferenciák Kárpátalja nyelve, mitológiája, története, néprajza, népköltészete és irodalma területén, amelyeknek a házigazdája is az intézet lehetne, szoros együttműködésben persze Beregszásszal és az ungvári egyetemmel. Így is van élet az intézetben, de ezzel még több életet lehetne belehozni, nyíltabbá tenni nemzetközileg is. Ez azonban pénzkérdés is, nemcsak koncepció kérdése.
A világon rengeteg hungarológus van. Sok köztük olyan, akinek anyanyelve nem a magyar, hanem a finn vagy a német, vagy akár észt állampolgárságú, de foglalkozik a magyar kultúrával, nyelvvel, irodalommal; azoknak is lehetne például egy ilyen gyűjtőhelyet nyitni. Az anyaországban mi is szervezünk ilyen rendezvényeket, tehát számos ilyen lehetőség létezik. Nyilván most a háborús viszonyok anyagilag is korlátozzák a mozgásteret, azáltal is, hogy a férfiakat elviszik katonának a frontra. Úgyhogy, ha egyszer megint béke lesz, mert békének lennie kell, akkor el lehet kezdeni gondolkodni.
Szlucky Eleonóra
Kapcsolódó:
Orosz Ildikó az Ungvári Hungarológiai Központ 35. évfordulójáról