Petőfi Sándor: Az év végén

Indulsz, pályavégzett év,
Menj… de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba’.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.
 

Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál… megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?
 

Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.
 

És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.
 

A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.
 

Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.
 

Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.
 

Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.
 

Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt…
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.
 

S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.
 

Debrecen, 1848. december