Mit ünneplünk?

Gyerekként a hetvenes években semmi bajom nem volt sem május 1-jével, sem május 9-ével, de még november 7-ével sem. Nem utolsósorban azért, mert alig tudtam valamit arról, valójában mit is ünneplünk. Tulajdonképpen szerettem ezeket az állami ünnepeket, hiszen aznap nem kellett iskolába menni, a boltokban pedig különféle ínyencségek jelentek meg rövid időre ez alkalomból, melyeket amúgy nemigen szerezhettünk be. Az iskolás eljárt a kötelező felvonulásokra, aztán élvezte a szabadságot.
A szüleimnek, mint oly sokaknak e tájon, bőven lettek volna érvei amellett, miért kellett volna eltörölni ezeket az ünnepeket, de az ilyesmit akkoriban leginkább csak önmagával beszélte meg az ember, ha jót akart. Nekem sem említették soha, hogy a szovjetrendszer valójában egy kíméletlen diktatúra, de még azt sem, hogy állítólagos felszabadítóink a második világháború idején lágerekbe hurcolták a kárpátaljai magyar férfilakosságot, nagyapáinkat és dédapáinkat, vagyis semmivel sem voltak különbek a szovjetek azoknál, akiket elűztek, azaz a német fasisztáknál. Talán hagyták, hogy boldog gyermekkorom legyen, talán nem akarták, hogy elkotyogjam az otthon hallottakat, védeni próbáltak – máig nem kérdeztem rá. Egy ideje különben sincs jelentősége többé a dolognak, hisz tombol a demokrácia.
Azt azért tudom, hogy nem egyedül voltam ilyen „tudatlan” akkoriban. Sok szülőre nehezedhetett súlyos teherként a tudás. Arra is pontosan emlékszem, mennyire kényelmetlenül éreztem magam később, amikor másoktól, tulajdonképpen idegenektől kellett megtudnom, hogy mi is az a Gulag szigetvilág, meg a málenykij robot. Hát még amikor otthon kiderült, hogy a tágabb családban is volt, aki megjárta a lágert 1944-ben…
Az élmény hatására elhatároztam, hogy velem ez nem történhet meg, ha eljön az ideje, mindent elmondok majd a gyerekeimnek. Aztán el is érkezett a felvilágosítás pillanata, s a feladat sokkal egyszerűbbnek bizonyult a vártnál. Időközben ugyanis megszűnt a szovjet birodalom, a sztálinizmus áldozatainak a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kezdeményezésére emlékjelet állítottak szinte valamennyi kárpátaljai magyarlakta településen. Azóta minden évben november 1-jén a temetőből jövet a családdal megállunk a helyi emlékmű előtt is, gyertyát gyújtunk, imádkozunk. Mióta megtanult olvasni, a lányunk maga is megpróbálja kibetűzni az emlékműre vésett neveket, melyek között – sajnos – ismerősöket is felfedez.
Ez így akár egy keserédes, majdhogynem heppienddel végződő történet is lehetne, ha nem találok magamnak azóta újabb problémát, amelyen kedvemre rágódhatok. Hiába telt el ugyanis több mint két évtized a Szovjetunió széthullása, a rendszerváltás óta, még mindig hivatalos állami ünnep május 9., a „győzelem” napja, s az ünnep eszmei mondanivalója sem sokat változott – leszámítva talán, hogy most már igyekeznek kihagyni a történetből a kommunistákat és Sztálint.
Márpedig az állami ünnep fogalma nálunk változatlanul azt jelenti, hogy akadnak hivatalnokok, akik úgy érzik, kötelességük közönséget toborozni erre az eseményre, akár úgy is, hogy visszaélnek hivatali helyzetükkel. Aki nem hiszi, nézzen utána a helyszínen készült fotókon és híradókban, hogy az ünneplő közönség soraiban mennyi iskoláskorú gyermeket, tanárt, tanácsi tisztviselőt és egyéb közalkalmazottat látni szinte minden ünnepségen. Talán valamennyien szabad akaratukból voltak jelen? Aligha. Miután pedig a magyarlakta településeken magyar emberek is jócskán akadnak az „ünneplő” közönség soraiban, azt kapjuk, hogy magyar emberekkel ünnepeltetik meg Kárpátalján a szovjet megszállást, valamint az azt követő sztálinista terrort!
Az eredmény kísértetiesen emlékeztet gyermekkorom ünnepségeire: megjelennek a gyerekek – legalábbis a kötelességtudóbbak, hisz az iskolában nemegyszer éreztették velük, hogy kötelező a részvétel –, de egy csöppet sem érdekli őket, hogy hol és miért vannak, mert kizárólag azzal törődnek, hogy mikor szabadulhatnak végre. Arról nem is beszélve, hogy távolról sem minden gyerek tudja elhelyezni térben és időben azt a bizonyos második világháborút. Felvethetik erre, hogy talán jobb is így, tudatlanul, hisz legalább nem gondolnak bele a gyerekek, hogy bár kicsi a valószínűsége, de az ünnepelt veteránok között lehetnek olyanok is, akik annak idején valamelyik hozzátartozójukat a szolyvai gyűjtőlágerbe kísérték, ahonnan azután soha nem tértek haza. Ismerjék el, hogy ez semmiképpen sem egészséges helyzet!
Ugyanakkor – talán mondanom sem kell – a sztálinizmus áldozataira való emlékezés november 19. táján, a kárpátaljai magyar férfilakosság 1944-es elhurcolásának évfordulóján máig nem „hivatalos” ünnep, azaz az iskolák és egyéb hivatalok rendszerint – tisztelet a kivételnek – vajmi keveset törődnek vele, részt vesznek-e valamelyik rendezvényen a diákjaik és munkatársaik vagy sem, tudják-e egyáltalán, mire emlékezünk a novemberi ködös, esős hidegben. Ebből a szempontból ráadásul szinte mindegy, hogy azért közömbösek-e a csinovnyikok, mert nem nehezedik rájuk ezzel kapcsolatban semmiféle nyomás a felsőbb hivatalok részéről, vagy azért, mert hidegen hagyják őket a majd hetven éve történtek.
Egyszóval, talán nem is távolodtunk el annyira a szovjet múlttól a rendszerváltás óta eltelt bő két évtizedben, mint amennyire szerettük volna és hirdettük – az iskolákban legalábbis bizonyosan nem. Pedig ha magunk nem teszünk a nagy- és dédapák emlékének ápolásáért, senki sem teszi meg ezt helyettünk – legalábbis az állam még mindig a nagy „győzelemmel” van elfoglalva.