Gyertyaszentelő Boldogasszony lelkét tőr járta át

Az egyik legősibb keresztény ünnep köszönt ránk a mai napon. Hívják akár Gyertyaszentelő Boldogasszonynak vagy Urunk bemutatásának, február 2-án a keresztények arra emlékeznek, hogy Szűz Mária először vitte fel a kisded Jézust a jeruzsálemi templomba.

A mai napon két egymással szorosan összefüggő eseményt ünnepel a keresztény világ. Egyrészt azt, hogy Szűz Mária, az Úr szolgáló leánya, megtartván az örökkévaló igéit, a Tóra rendelkezései szerint végezte el azt a tisztulási áldozatot a jeruzsálemi templomban, amit Ábrahám leányainak a szülés utáni negyvenedik napon kellett megtenni. Másrészt pedig arra is emlékezünk, hogy Mária az elsőszülött fiú gyermekét, a kisded Jézust ez alkalommal mutatta be a templomban Istennek.

Adjuk is át a szót a szent szerzőnek, János evangélistának, aki mindezt így írta le: „Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát. Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek. Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiúkról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.”

Mindezt tehát az agg Simeon mondta Jézus földi életének negyvenedik napján. A Bibliában gyakorta találkozunk a negyvenes számmal, rendszerint a „próba” vagy a „megpróbáltatás” jelképeként. Gondoljunk csak arra, hogy az özönvíz alkalmából „esék az eső a földre negyven nap és negyven éjjel” (1 Móz. 7,12). Mózes ötödik könyve pedig így szól: „és emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajjon megtartod-é az ő parancsolatait” (5 Móz. 8.2). Jézus is negyven napon keresztül bolyongott a pusztában, ahol a sátán megkísértette: „A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán” (Mk 1,12-15).

Szűz Mária betartotta Mózes parancsolatait, Simeon mégis azt prófétálta, hogy lelkét majd tőr járja át, s ez mintegy előre, a liturgikus évkör csúcspontjára, Jézus kereszthalálára mutat.

Simeon azonban mást is mondott: Jézus „világosságul a pogányok megvilágosítására” jött e földre. Jézus később, már nyilvános fellépése során többször használta önmagára utalva ezt a képet, Simeon profetikus jóslatát. János evangélista szerint „Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (János 8:12). Ugyancsak János írta azt is, hogy „az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött” (János 1,5; 10-11).

Szent Szofroniusz, Jeruzsálemnek a 637-es arab hódítás előtti utolsó keresztény püspöke minderről ezt írta: „mindnyájan hozzád jövünk, hogy fényedbe öltöztess minket, hogy az öreg Simeonnal mi is karunkba vegyünk, ó, örök, eleven fény. Vele együtt ujjongunk az örömtől, dicsérő himnuszt énekelünk az Istennek, a világosság Atyjának, aki megajándékozott minket az igaz fénnyel, hogy kiragadjon a sötétségből és eltöltsön világossággal.”

nnen lehet megérteni, hogy a fény, az isteni világosság keresztény szimbóluma a gyertya, amely az egyház egyik legősibb szentelménye, egyúttal pedig Jézus jelképe is.

Már a kezdeti időkben is az újszülöttek mellett tartották, hiszen régen magas volt a gyermekhalandóság, s az emberek a szentelt gyertya révén Jézust hívták segítségül a rontás ellen. Amikor pedig a szülés után a fiatal anyák először mentek templomba, akkor is szentelt gyertyát vittek magukkal.

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe tehát nagyon ősi gyökerekkel rendelkezik.

Praesentatio Domini (az Úr bemutatása) néven Jeruzsálemben már a 4. században megünnepelték, bár akkor még a maitól eltérő napon, február 14-én. Ennek az az oka, hogy Jézus születésére akkor még január 6-án, vízkeresztkor emlékeztek, s a negyven napot ahhoz képest számították. A mai dátumra, vagyis február 2-ára akkor került, amikor a keresztény világ úgy döntött, hogy Jézus születését december 25-én ünnepli. A dátumcsere ellenére a kultusz gyorsan terjedt nyugaton is, Róma pedig a 7. században Simeon és a kisded Jézus találkozására utalva, hypapante (találkozás) néven ünnepelte.

A keleti és a nyugati megközelítés nem eltérő, inkább csak azt fejezi ki, hogy más-más úton jutottak el ugyanoda.

Hazánkban a Szent László király elnökletével 1092-ben megtartott szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé emelte. Ebben az időben a nyugati kereszténység Mária tisztulását emelte a középpontba, erre utal az ünnep korabeli neve is: Purificatio (Purificatio Beatae Mariae Virginis). Kelet azonban kitartott az eredeti jelentés, vagyis Jézus bemutatása mellett. Ott azt is kiemelték, hogy a templomban Isten fia ezen a napon a papsággal, s a hívő emberekkel is találkozott.

A keleti és a nyugati egyház napjainkban az Úr bemutatása mellett Jézus és Mária megszentelődését is hangsúlyozza, de arra is rámutat, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony Krisztus példáján keresztül azoknak is az ünnepe, akik személyes életszentségük révén lettek Jézus követői. Ezért nyilvánította II. János Pál pápa 1997-ben Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét a megszentelt élet világnapjává.

Azóta ezen a napon az egyház azt a mintegy egymillió férfit és nőt is ünnepli, akik diakónusként, papként vagy szerzetesként megszentelt életet élnek. Ők is azt vallják, ami a Festetics-kódexből ránk maradt, 1494-ben született Ó dicsőséges asszon című, a Gyertyaszentelő Boldogasszonyt dicsőítő vers ismeretlen magyar szerzője vetett papírra: „Dicsőség neked, Uram, / Ki szilettél Szíztől, / Atyával és Szentlélekkel, / Erökköl erökké.

Forrás: hirado.hu

Nyitókép: Guido da Siena: Jézus bemutatása a templomban (1270-es évek)