Szevasz világ!

„a kincsünk pedig cserépedényekben van” 2Kor 4,7
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” 2Kor 12,9

Már a fogantatásom sem volt a legtökéletesebb. Szakorvosok szerint a beágyazódás jobban is sikerülhetett volna. Volt ott néhány milliméternyi eltérés. Na, oda kellett volna beágyazódni! És várni türelemmel az első komolyabb méhösszehúzódást, persze nem farfekvéssel.
Rengeteg gubanc adódott. De tényleg. Mai napig meg van az orvosi felhatalmazás, pecsét, aláírás, minden ami kell: abortálható. (Vajon ez még érvényben van?)
Kedvezőtlen körülmények voltak. Rossz idők. Gonoszak. Politikailag és gazdaságilag inkorrekt, kulturálisan szórvány, hagyományát tekintve őrizetben. Ráadásul az asztrológusok szerint sem volt akkor minden éppen nagyszerű. Nem úgy álltak a csillagok. Semmi se klappolt. Na jó, majdnem semmi, de a csillagok, na azok tényleg nem. De a hír az terjedt, én meg nőttem. „Anyám méhe volt az első börtön” (Viszockij). Velem s a hírrel együtt a rezzenet is nőtt az arcokon. A bankár szeme alá is kiült a dermedés. Nem pislogott, nem nyelt, csak emésztett. Majd kapkodva a családi kiadások évekre visszamenő összesítő listáját lapozgatta, és csak annyit mondott: csőd. Aztán a tálhoz vonult, és mosta kezeit.
A család pszichológusát öröm volt nézni. A házasság az kész családterápia, mondta derűsen. És higgadt volt, mint akinek az arcához nőtt a higgadtság, akár a ráncai. Nyugodtan ült akkor is, mint mindig. A hasán meg a gégéjén áthullámzott ugyan valami bugyranás, mintha köhögés kínozta volna, vagy nevetés. Mintha belülről kérdezték volna a szervei, hogy na de kérem, még egy gyermek? Hogyan? Miért? Milyen apától? Ki fogja megszülni? És mennyiért? De fennhangon szájával csak az elvarratlanul maradt szálakról beszélt, a családi felelősségről, arról, hogy a szülőséghez fel kell nőni, és nem elkapkodni csak úgy, mint röptében a legyet, vagy azt a korai beágyazódást. Megnyugtatóan nézett és ajkaival átvállalt minden terhet. Engem is.
És tél volt, és hó, és halál, és nem volt elég bevihető vitamin sem. Gyenge év volt. Zsíron éltünk. És én megszülettem. Egy tökéletlen világba, tökéletlenül. És persze farfekvéssel. Hátam mögött volt már akkor is ez a világ. Szevasz világ! Még jó, hogy eltelt egy kis idő, míg felfoghattam, mibe is keveredtem bele ezzel a születéssel. Hú, ez nem semmi – mondtam, meg hogy szegény Jézus. Szűz Mária, József! Pont egy ilyen világba? Pont akkor, és pont ilyen körülmények között? Népszámlálás, istálló, Heródes, gyermekhalál? Pedig azt gondoltam, nekik ez jobban ment. De tényleg! Nem lehetett volna ezt a megváltást valahogy sterilebben végrehajtani? Csak annyira legalább, hogy kevésbé fájjon. És a tanítványválasztásban is egy picikét nagyobb profizmust, nagyobb körültekintést. Hát mi ez kérem, halásztársaság? kiszuperált vámosok klubja? Jó kis gyülekezet! Én lennék talán itt az egyetlen normális? Miért kell a törékeny cserépedénybe tenni azt, ami drága kincs? Miért az erőtlenség által akar győzni az, aki erős? Miért az igehirdetés bolondsága? Miért nem valami hangzatos és látványos érvelés? Másvilág management, team building, valami! Pápák és papok, püspökök és Rómák, presbiterek és tisztviselők. A bűnös szentek profán közössége? Hát még így is? Ennek ellenére? Vagy éppen ezért? Még mindig az övé? Mindig szeretve? Még Júdás is? de hát ő nem integrálódott!!
Mára már kilóg a takaró alól a lóláb. Kibújt a szög a zsákból. A rózsán tövis, és a kákán csomó. És a szél arra fúj, amerre akar. És kibújnék már én is a hitnek titulált keresztény perfekcionizmus alól, de ki én még a földbedöngölős nem vagyok jó semmire alól is. De egészen. Farfekvéssel. Koraszülöttként. Tökéletlenül. Akárhogy. Valahogy. Szevasz világ, itt vagyok! Elég.

A bejegyzés szerzője Dávid István, kolozsvári református egyetemi lelkész.
Forrás: vagyokakivagyok.hu