Az áldás

A néhány hete magunk mögött hagyott ünnepi forgatagban feltűnt, hogy a karácsonyi és újévi üdvözletekben mennyire általánossá vált a médiában – és egymás között is –, hogy „áldott ünnepeket” kívánunk. Kimondva az idézett jó kívánságot, egyre többször eszembe jutott: mit értek az „áldás” szón? Értem-e valódi tartalmát? Úgy tűnik, jó kívánalmainkban a kellemes és boldog szinonimájaként használjuk. A hívő ember számára azonban az áldás szónak mély bibliai mondanivalója van, ezért vigyáznunk is kell a használatával. Az áldásnak a hívő mindig felülről jövő értelmet ad. A Bibliában már a teremtés ötödik, majd a hatodik napján találkozunk vele, amikor a Teremtő megáldotta az első emberpárt, és ezt mondta: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” (1Mózes 1,28b) Ennek az áldásnak az emberiség számára mai napig látható gyümölcse van, még akkor is, ha saját bűneink és az emberiség sok-sok vétke beárnyékolja azt.

Amikor Ábrahámot (Abrám) kihívta Isten Háránból, már sok szerzeménye volt, hatalmas nyája és kincse. Elindulása nem a pásztorélet természetes velejárója, hanem Isten elhívása, küldése arra a földre, amelyet mutatott neki. Ez a történelmi pillanat nem szimpla próbára tétel volt a Teremtő részéről, hanem egyértelmű, áldott küldés. Mózes első könyvének tizenkettedik részében ezt olvassuk: „megáldalak, naggyá teszem nevedet...” Abrám részéről semmi bizonytalankodást nem látunk. Az emberiség históriájának meghatározó pillanatát mindössze két szó örökítette meg: „Abrám elment...” A klasszikus Károli-fordítás még kifejezőbben írja: „kiméne Abrám...” Így még érzékletesebben adja vissza a kivonulást otthonukból, Háránból. Az idézett rész harmadik versében ezt olvassuk: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ebből az idézetből is látható, hogy az Úrtól jövő áldásnak milyen – emberiséget átformáló – hatása van. Először csak azt gondolhatjuk, hogy a Mindenható felkészítette Abrámot, önbizalmát szerette volna növelni a hosszú útra, ám a bibliai helyek összefüggéséből ráláthatunk a kapott áldás valódi, mély tartalmára.

Elemző, magyarázó írásokban sok cikk olvasható az áldás szó eredetéről és tartalmáról.

Ha ezeket részletesen felidéznénk, oldalakra lenne szükség, most tekintsünk el ettől. Inkább csodálkozzunk rá, hogyan teljesítette be Abrámnak adott áldását a Mindenható! „Naggyá teszem nevedet” – ezt az ígéretet kapta Abrám. Jelentősen később Jézus Krisztusban teljesedett be. Az áldás legmélyebb tartalmára Erzsébet szavai teszik rá a pecsétet. Ő így köszöntötte Máriát Lukács evangéliumában: „áldott a te méhed gyümölcse!” Jézus emberré születésében vált valóra „a naggyá teszem nevedet” ígérete.

A világ népei között mi, magyarok, különleges nép vagyunk, hiszen Himnuszunk imádság. Jól emlékszem még arra a korszakra, amikor szerettek volna rászoktatni bennünket, hogy „jeles” napjainkon a Himnusznak csak a zenéjét hallgassuk, és a szövegét ne énekeljük. Ez az időszak nem sokáig tartott. A több mint kétszáz éve írt vers elején Isten áldását kérjük, és könyörgünk Kölcsey szép szövegével Isten kinyújtott, védelmező karjáért. A Bibliát olvasó ember gondolatában itt azonnal felidéződik sok bibliai történetből Isten védelmező karja (Zsoltárok 125,2), amely az ő áldásának szimbolikus, mégis valóságos megnyilvánulása.

Többen elemezték már, hogy a költő „megbűnhődte már a nép” vallomásában a magyar nép zivataros évszázadainak sok kínjára, szenvedésére gondolt, ezt hozza Isten elé, akinél kegyelemért könyörög. A hívő embernek viszont a „megbűnhődte” fogalmazás azonnal Krisztus keresztjét juttatja eszébe. Ő már megbűnhődte, ez elegendő, „elvégeztetett”. Könyörögjünk Isten áldásáért mi is, de ne feledkezzünk meg hálát adni azokért, amiket életünkben már eddig is megtapasztaltunk.

Forrás: reformatus.hu

(Nyitókép: illusztráció)