A múlt urai

Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is – idézi a Nagy Testvér elvét Orwell híres antiutópiájából, az 1984-ből Viktor Pascsenko.

A kárpátaljai politológus blogjában a zakarpattya.net.ua portálon arról ír, hogy a jelek szerint politikusaink még az internet korában is ragaszkodnak az orwelli elvekhez, változatlan odaadással szédítve magukat és híveiket.

Alkalom mostanság adódik bőven a fejek megzavarására, hiszen egymást követték az elmúlt napokban a baloldali-kommunista hagyományok maradványának számító május 1., az ortodox keresztények húsvétja, majd a győzelem napja, amelyet inkább újabb frontok nyitására, semmint a megbékélésre használnak fel, bár – mint Pascsenko fogalmaz – „a nagy mészárlás civilizációs tanulságainak semmi közük a háború dicsőítéséhez”. Ellentétben Európa boldogabb felével „a mi vitáink még nem tudnak szabadulni a »hidegháború« béklyóitól, ezért a szalagok és zászlók nagyobb súllyal esnek latba, mint az emberi sorsok”.

Kárpátalján, Európa közepén a történelmi megbékélés különös jelentőséggel bír, hangsúlyozza a szerző, „mert a mi földijeink legalább négy hadseregben szolgáltak, melyek mindegyikének hazafias küldetése volt a XX. század közepének fogalmai szerint”. Harcoltak a mieink a Karpatszka Szics soraiban, a magyar honvédségben, a csehszlovák hadtestben és a Vörös Hadseregben is. A háború után azonban egyesek titkolni voltak kénytelenek a múltjukat, ha nem váltak mindjárt represszió áldozataivá, mások viszont ellenkezőleg, minden lehetséges módon hirdették ezt a múltat, különböző kedvezményeket harcolva ki.

„Bár igazság semmiféle erőszakban nincs. Amint nem volt Magyarország 1956-os vagy Csehszlovákia 1968-as megszállásában sem. De egyesek visszatérve onnan, lakást, jó munkát, szép nyugdíjat és privilégiumokat kaptak, míg mások idegeneknek érezték magukat a szülőföldjükön, mert nem illettek bele az SZKP ideológiájába” – teszi hozzá Pascsenko.

A szerző mindezzel oda igyekszik kilyukadni, hogy a történelem pártos értelmezése politikai nyereség reményében annak a sehová sem vezető útnak a folytatása, amelyen az erőszak mindig újabb erőszakhoz vezet. „Ezért amikor a megyei vezetők a győzelem napjának megünneplésére György-szalagot viselnek az »orosz világ« szimbólumaként, és ráadásul azt mondják, hogy elő fogják segíteni a kárpátaljaiak egységét, az istenkáromlásnak tűnik. És ha ez (mármint a szalag – a szerk.) még csak-csak természetes V. Pohorelov (Ungvár polgármestere – a szerk.) hajtókáján, mert az ő apja éppen a háború hullámán került Ungvárra, addig O. Ledida (Kárpátalja kormányzója – a szerk.), I. Szviscso (kormányzó-helyettes – a szerk.) és alárendeltjeik esetében ez közönséges behódolás” – írja.

Pascsenko emlékeztet, hogy a manipulatív önbecsapás a múltban igen gyakran fordult az alkalmazói ellen. Példaként felemlíti, hogy milyen pátosszal ünnepelték 1912-ben Oroszországban a Napóleon felett aratott győzelem 100., majd egy évvel később a Romanov-dinasztia uralkodásának 300. évfordulóját. Ezen emelkedett önhipnózis hatása alatt a cári kormány meggondolatlanul belefolyt az első világháborúba, végeredményben tönkretéve Oroszországot és a dinasztiát is – vonja meg a mérleget.

„Ugyanígy a mi politikusaink is – méghozzá hatalompártiak és ellenzékiek egyaránt – büszkén menetelnek tovább hátraszegezett tekintettel, nem érzékelve a szembenállás szakadékát, amelyben elpusztul mindenki, szabaddá téve a helyet az afféle bajuszos csótányoknak, mint amilyen Sztálin és Hitler” – zárja sorait Viktor Pascsenko.

Talán mondanunk sem kell, hogy ennek a szakadékba menetelésnek megvannak a magyar vonatkozásai, illetve szereplői is. Pascsenko írásához fűzött kommentárjában az egyik olvasó például így ír: „Kárpátalja számára különösen szükséges és helyénvaló gondolat a megbékélés napja. Mert amikor Babják, a nemzetiségét tekintve magyar beregszászi polgármesterjelölt a kitűzött György-szalaggal szólalt fel a május 9-i nagygyűlésen, az nagy tiszteletlenség és istenkáromlás volt azokkal a magyar beregszásziakkal szemben, akik a szovjet csapatok által lettek represszálva a hírhedt 1944-es esztendőben.”

Ennél is elgondolkodtatóbb, hogy ugyanezen a portálon, ugyanezen a napon jelent meg Vaszil Lovha írása, melyben a 70 évvel ezelőtt, 1943-ban Kárpátaljára ejtőernyővel ledobott szovjet „felderítők”, azaz diverzánsok történetét idézi fel. A cikk alapvetően nem több a jól ismert tényeket ismételgető és feltupírozó május 9-i ünnepi irománynál, egyedül a stílusa miatt érdemel némi figyelmet. A szerző ugyanis, aki a csoport egyik tagjának fia, a szovjet hagyományok szerint írta meg a cikket, amelyben ennek megfelelően a magyarok nem lehetnek egyebek gonosz fasisztáknál és hódítóknál.

Érthető, hogy a bizonyára idős ember számára, aki élete döntő részében nyilván a kommunista újságok számára írt hasonló hangvételű cikkeket édesapjának és társainak a hőstetteiről, nehéz immár átállni egy objektívebb, a tényeket jobban tisztelő stílusra. Apa és fia sorsának további alakulása azonban olyannyira jellemző Kárpátaljára, hogy mégiscsak érdemes néhány mondatban összefoglalni a cikket és a témát.

A diverzánscsoport vezetője a „magyar antifasiszta” Pataki Ferenc volt, aki még az első világháború idején, orosz hadifogságban csatlakozott a bolsevikokhoz, s a hírhedt NKVD egyik elődjének tekinthető Cseka munkatársa lett. Az ejtőernyős egység tagjai jobbára a második világháború elején a Szovjetunióba szökött, s ott lágerekbe zárt baloldali beállítottságú kárpátaljaiak közül kerültek ki, feladatuk a helyi ellenállás megszervezése, a hírszerzés volt.

A szerző apja, Ivan Lovha szinte az egyedüli volt csoportjából, aki túlélte a magyar kémelhárítók ellenük indított hajszáját. A háború vége felé, a szovjet csapatok bevonulását követően, 1944. november 19-én Ivan Lovha részt vett a Zakarpatszka-Ukrajnai Kommunista Párt első konferenciáján, ahol mindjárt a központi bizottság tagjává választották. November 26-án pedig már ott volt a Népbizottságok hírhedt I. Kongresszusán, ahol elfogadták azt a bizonyos kiáltványt, melyben Karpatszka Ukraina Szovjet-Ukrajnával való „újraegyesítését” „kérték”.

A cikkíró fiú ezután érezhető büszkeséggel számol be arról, hogy 1965-ben a fasizmus feletti győzelem 20. évfordulója alkalmából Pataki „felderítőcsoportjának” 38 tagját és segítőjét különböző emlékérmekkel tüntették ki. Hogy miért váratott magára 20 évet az elismerés, arra a következő bekezdésből kapunk közvetett magyarázatot. Vaszil Lovha ebben ugyanis arról számol be, hogy miután 1990-ben megszületett a sztálini repressziók áldozatainak rehabilitálására vonatkozó döntés, maga kereste ki a levéltárban apja ügyének anyagát, s kezdeményezte a rehabilitálását. Vagyis a háborús „hős” és kommunista a világégés utáni években maga is represszió áldozatává vált!

Önmagáért beszél, hogy a zakarpattya.net.ua Viktor Pascsenko megbékélést sürgető cikke mellett közölte ezt a fasisztázó írást is. Talán a kárpátaljai magyarságra nem terjedne ki az a hőn áhított megbékélés? Esetleg csak az ukrán nacionalistákhoz közel álló portálnál tervezik másként a jövőt? Mindenesetre úgy tűnik, hogy amikor valóban felmerül majd a rendteremtés igénye közös történelmünk vonatkozásában, az ukrán történészeknek és politikusoknak azt a kérdést is meg kell válaszolniuk, hogy szükség esetén jelentéktelen, elhanyagolható apróságnak tekinthető-e a kárpátaljai magyarok nem hivatalosan, ám de facto kollektív bűnösként való kezelése egy esetleges ukrán nemzeti konszenzus kialakítása érdekében, vagy megszabadítanak végre bennünket e súlyos tehertől, egyszer s mindenkorra lezárva a múltat. Vagyis – Orwellhez visszakanyarodva – a jelent uralóknak előbb vagy utóbb el kell dönteniük, hogy mihez kezdenek a múlttal, s abból mindjárt látható lesz, milyen jövőt szánnak nekünk.