Penckófer János: Különféle félelmekről…

Különféle félelmekről, melyeket a nyelv angyalai soroltak egymás mellé, érintve a csöndben lakó tapintatlanság mibenlétét

Megnevezhetem-e általad
a szavak tapintatlan csöndjét,
azt a hallgatást, amely
a mondat angyalának
érdeme? Tudom, mi sem áll
Tőled távolabb, minthogy
hozzásegíts a megnyugvást
ígérő némasághoz,
mégis elbizonytalanodom.
Ma éjjel olyan közeli a fájdalom,
ebben a sajgásban a régi
napok éjei vezetnek. Szavak,
melyekkel hiába gondolták el a
kimondásodat, és ugyanakkor
épp e szavak kínálják a
megközelítésedet. Utak, a
visszatérő napok útjai ezek.

Láthatatlan kezek tapogatnak
bennem, de a kiújult
remegés csak hasonlít a régi
félelemhez. Aki egy műt
hideg vasaira gondol,
hallja a fémes koccanásokat,
de aki már látott megriadt
szemekbe nyíló távolságokat,
ő felteheti ezt a kérdést.
Téli szél mozgatja kinn a téli
fákat, és az árnyak foltjai a
függönyről lelépnek. Inkább
nem oltom el a fényt.
Beszélnem kellene magamról,
aki szájára veszi a
megnevezhetetlenségedet. Arról,
hogy tudom, ez az én csak
félig vagyok én.
Édesistenem, hová terelnek, mondd,
hová a néma angyalok? Hová
visznek a nyelv angyalai, hogyha
még nem az el-hallgatás beszélő
csendjére
kell ébrednem reggel? S egy
mondat szótlansága tovább feszíti
az éjszakát, az éj rám eső részét
– Benned.

Forrás: Együtt 2004/2

Nyitókép: AI-illusztráció