Ludmilla Kudrjavszkaja: Olvad a hó

Olvad a hó, a sápadt hóbuckákon
végigremeg a tavasz illata.
A fáradt utat elhagyja az álom,
mocorgó rüggyel terhes már a fa.

Hosszú álmodért miért korholnálak,
hidegedért sem átkozlak, telem.
Te tanítottál várni, ahogy várnak
melegségre a mezõk szüntelen.

És sejteni, hogy jeges börtönében
hogyan rohan a lázadó folyó…
De nincs erőm a lemondáshoz
mégsem, bár ez a józan ész ellen való.

A hó olvad és kóbor madaraknak
honvágy-kergette raja hazaszáll.
Az égen kísértet-felhők fakadnak,
s ragyogva szorít magához a táj.

Ki kellett volna józanodnom
és búcsút mondani neked.
A madár is túltesz a gondon,
kitárt szárnyakkal integet.

Fütyül a bajra, hiúságra,
a boldogságon is kacag,
az élõt s holtat meg sem látja,
szívében nem hord álmokat.

Fordította: Füzesi Magda