Mindenáron?

„Csak egészség legyen!” – halljuk sűrűn idősektől. De olyanokat is látunk szép számmal, akik bár ezt hangoztatják, azért az utolsó gyógyszerüket már nem váltották ki, mert drágállják, vagy nem tartják a vércukorszintjük miatt szükséges diétát. Ők nem akarnak vagy nem tudnak áldozatot hozni. Pedig egy ápolásra szoruló beteg sokkal több áldozatot kíván, mint egy gyógyszer kiváltása, vagy a diéta önfegyelme.

Nagy kérdés, hogy az ember gyógyulása vagy kisebb mértékű szenvedése érdekében mi mindent vagy ki mindenkit lehet feláldozni. A legsűrűbben arról kell dönteni egy beteg körül, hogy ki viseli gondját, azaz ki hagyja ott a munkáját az ápolásért. Már itt is sok kérdés merül föl, érvek ellene és mellette, de én még messzebb szeretném vezetni az olvasót, egészen A nővérem húga című film alapproblémájáig.

Sokat sejtet már a cím is, tényleg olyan, mintha Anna Fitzgerald önállóan nem is létezne, csak a nővére kontextusában: „Meg sem születtem volna, ha Kate nem beteg. Designer bébi vagyok, edényben terveztek pótalkatrésznek.” Köldökzsinórvért, fehérvérsejteket, csontvelőt, limfocitákat és őssejteket vettek tőle, gyermekkorát a tűszúrások és kezelések határozták meg. Most pedig az egyik veséje kellene. Leukémiás nővérének ugyanis egyesével állnak le az életfunkciói.

Az egész család áldozata a kórnak. Kate maga is leírja a naplójába: „Nem baj, hogy a betegségem megöl. Az a baj, hogy megöli a családomat is.” Édesanyja otthagyta ügyvédi praxisát, hogy teljes egészében Kate gyógyulásának szentelhesse az idejét és a figyelmét. Ki is mondja többször: nem hagyom meghalni. Az apa is, akire a család ellátásának teljes nehézsége és felelőssége hárul. Házasságuk a válás emlegetéséig, fenyegetőzésig fajul. Áldozat Kate bátyja, Jesse is, akire kamaszkora ellenére senki sem figyel, kisiskolás korában sem vették észre, hogy diszlexiás.

Anna is számtalan fájdalmas, egész életére kiható donáción és orvosi kezelésen van túl, noha nem ő a beteg. „ Most hagyjuk azt a részét, hogy az operáció veszélyes és fájdalmas, és hogy nem akarom, hogy bármit is kivágjanak belőlem. De ha csak egy vesém marad, mi lesz velem? Mondjuk eltilthatnak bizonyos sportoktól, vagy a terhességtől!” Ezért egy 11 éves öntudatával felkeres egy sztárügyvédet, hogy önrendelkezést kérjen a saját teste és szervei fölött. Édesanyja „ronda, önző dög”-nek nevezi, mire Anna így rohan el: „Én is fontos vagyok anyu, én is fontos vagyok!”

De sok áldozat úgy, hogy semmi garancia arra, hogy el is éri a célját, hogy Kate meggyógyuljon!

Azok számára, akik kíváncsiak lettek a filmre, ígérhetem, hogy a drámán kívül csavar is van a történetben.

Zseniális párbeszédek és zenei aláfestések húzódnak végig a filmen. Mindenkinek személyes története van, az ügyvédnek, a bírónak, a szomszéd kemoterápiásnak.

Isten az élet védelmét bízta ránk. De mikor megy az egy élet védelme több más élet kárára? Félünk ilyenekről beszélni, hiszen mindenki fél attól, hogy önzőnek vagy éppen eszement mártírnak bélyegezzék. Ráadásul olyan témáról, mint az ember családjának az egészsége, amellyel a szűkebb környezete – ez néha egy egész falu – tisztában van: bárhogyan dönt is, beszélni fognak róla. Lesznek, akik minden áldozat ellenére is önző dögnek tartják, és lesznek, akik komolyabb vállalások nélkül is mártírnak.

Ki és mi áldozható fel? A kényelem talán még igen? Az életminőség talán még igen? A házasság és az egészség talán már nem? Hol vannak a határok? Senki nem dönti el helyettünk. Isten sem az, aki ilyen esetekre ledobna egy-egy receptet. De azt lehet kérni, hogy legyen velünk útmutatásával, és ha mi rosszul döntenénk is, fordítsa azt jóra. És bármit vállalunk is vagy nem vállalunk el a beteg szerettünkért, lehet kérni azt is, hogy senki emberi megítélése ne okozzon nekünk fájdalmat.