Kontrollról, emberről, Istenről – egy pszichológiai megközelítésben

Szeretek minél több ember és Isten közötti kapcsolatot megismerni. Mindegyik egyedi, sajátos utat jár be, kezdve egészen attól, ahogy megszólít bennünket Isten, majd ahogy formálódik, esetleg miattunk épp fellazul ez a kapcsolat, de mégis valóságos és személyiségformáló. Ebben egy dolog konstans, állandó, az pedig maga az Úr. Mi, emberek mind egytől egyig különböző módon éljük meg ezt a kapcsolatot.

Van egy megközelítés (a sok közül), ami mentén a személyiségünket jellemezni lehet. Az elmélet egy szociálpszichológus, Julian B. Rotter (1954) nevéhez fűződik, aki úgy írta le, hogy a személyiségünk valahol egy skála két végpontja között helyezkedik el, ahol az egyik végpont a belső kontrollos személyiség, aki úgy véli élete történései az ő irányítása alatt állnak, és befolyásolja, kézben tartja az élete kimenetelét; ezzel szemben a skála másik végpontja a külső kontrollos személyiség, aki úgy véli, élete történései tőle függetlenül történnek, és Istennek, a sorsnak vagy a véletlen művének tulajdonítja a megélt eseményeket.

A külső kontrollos személyiség

A külső kontrollos személyiség az, aki sodródik az árral, úgy érzi, minden történést az élete során külső hatások okoznak, amire nincs befolyása. Nem vállal felelősséget, úgy érzi, vele egyszerűen csak megtörténnek a dolgok. Úgy tekint magára, mint áldozatra, a sors játékszerére. Nincs tudatában a választási lehetőségeinek, nem kitartó, nem törekvő. Hajlamos mindenben a problémát látni, arra fókuszál, ami nincs, ami a hiányzik az életéből. Gondolataival sokat időzik a múltban, sérelmein rágódik, hiszen úgy gondolja, számára az élet csupa fájdalom és szenvedés.

Ennek a személyiségtípusnak a nagy hátránya, hogy sokszor a szorongás irányítja a döntéseit, egyedül elveszettnek érzi magát, ezért hajlamos függőségben megélni a kapcsolatait. Furcsa, de sokszor pont ebből a személyiségtípusból fejlődik ki a bigott vallásosság, ami nem kérdőjelez meg semmit, mindent elhisz, alárendeli a gondolatait mások véleményének. Épp ezért veszélyes, mert hiányzik a kritikus, elemző gondolkodás az életéből, főleg a fontos kérdésekben. A másik hátránya a külső kontrollos személyiségnek, hogy szorongást és kételyt él meg a döntési helyzetekben, ez pedig gátolja abban, hogy fejlődjön és előre lépjen az életben.

Felsorolva minden jellemzőt, első hallásra azt hihetnénk, hogy kevesen tartozunk ebbe a végletbe. A valóságban viszont többen közelítünk ehhez, mint a belső kontrollos személyiséghez. (Ugyanakkor keresztény szempontból bármelyik véglet felé is közelítünk, mind a kettőnél pont a valóságos, tapintható Istenbe vetett hit hiányzik az életünkből). Míg egy belső kontrollos személyiség, az élete irányítását azért nem adja át Istennek, mert nincs bizalma felé, és inkább úgy érzi, az a legjobb, ha ő menedzseli azt, addig egy külső kontrollos személyiség azért nem adja oda az élete irányítását Istennek, mert úgy érzi ő maga soha nem is ragadta még meg az élete kormánykerekét.

A belső kontrollos személyiség

A skála másik véglete a belső kontrollos személyiség, aki úgy érzi, hogy az élete kimenetelét a saját kezében tartja. Érzékeny és fogékony a körülötte lévő világ eseményeire, de nem azok szabják meg tetteit. Saját maga, illetve környezete életének irányításában aktívan részt vesz. Törekvő, kitartó, nem befolyásolható, de rugalmasan kezeli a dolgokat. Tudja, hogy mindig van választási lehetősége. A nehézségekben a kihívást, a lehetőségeket látja. Érzékeny másokra, de nem függ tőlük, mert egyedül is egésznek érzi magát. Munkájában sikeresen halad előre, feladatorientált, erejéhez mérten választ és vállal feladatokat.

Míg a külső kontrollos személyiséget a szorongás gátolja az előrehaladásban, addig a belső kontrollosnál ez motivációként jelenik meg. Ha képességeihez, erőforrásaihoz mérten választ kihívásokat, akkor a szorongást inkább kellemes izgalomként éli meg. S bár ebből a megközelítésből igazán szimpatikusnak tűnik ez a véglet, ennek a hozzáállásnak is vannak buktatói, amelyek távol repítenek bennünket Istentől.

A hátránya például, hogy könnyen eshet abba a csapdába, hogy ha egy ideig jól menedzseli az életét, akkor az az illúziója támad, hogy nincs szüksége az Istennel való mélyebb bizalmi kapcsolat kialakítására. Persze sérülni mindenki sérül az életben, és ennél a személyiségtípusnál csak ezekben az esetekben tud körvonalazódni az a gondolat, hogy milyen lehet Istenre hagyatkozni, és mi van, ha az Úr jobbat képes kihozni az életéből.

Az a bizonyos arany középút

Bár pontokba szedve talán tűpontosan meg lehetne fogalmazni, hogyan kerüljük el a skála egyik vagy másik végletét, de ez nem ilyen egyszerű. Az életünk számos eseménye mind egyedivé tesz bennünket, és ezek miatt sajátos módon viszonyulunk az élethez. A változáshoz a kulcs kétségkívül Isten arcának megismerése.

Azok a személyek, akiket a külső kontrollos attitűd jellemez, feltehetően a gyerekkorukban nem kaptak elég bizalmat a szüleiktől, nem tapasztalták meg, hogy egyedül is képesek megoldani a dolgokat. Náluk fontos, hogy megismerjék az Urat, mint egy bástyát, mint egy biztonsági zónát, és így esetükben egy olyan istenkapcsolat alakulhat ki lassan, lépésről lépésre, amiben az oda-vissza áradó szeretetben bizalmat kap élete előrehaladásban. Első hallásra ez talán túl egyszerűnek tűnik, de azoknak a személyeknek, akik a gyerekkorukban nem tapaszták meg a bizalom mély bugyrait, és elindulnak egy élő kapcsolat felé Istennel, olyan érzést élnek meg, mint amikor egy gyermek először kezd el járni, vagy először tanul meg biciklizni önállóan, de úgy, hogy mögötte mégis ott van egy szülői kar, ami elkapja és megvédi a komolyabb sérülésektől. Új tapasztalat ez az Úrral, amiben gyógyulnak a régi bizalmatlan sebek, és az érintett lassan elhagyja a skála ezen végletét.

Egy belső kontrollos személyiség gyerekkorában megtapasztalta a bizalmat a szüleitől, megtapasztalta gyerekként, hogy egyedül is képes bekötni a cipőfűzőjét, később pedig a nagyobb kihívásokban is helyt tudott állni. Ám a hibáktól, a kudarcélményektől mindig távol tartották a szülei, vagy szerencsésen kikerülte azokat. Így addig nem érzi valódi szükségét annak, hogy Istennel mély bizalmat építsen ki, míg egy esemény a földbe nem tiporja. Ennél a pontnál képes mindent megkérdőjelezni, és úgy érzi, minden eddigi eredmény, minden eddigi kialakított megküzdési mód is kétségbe vonható. Náluk az Istennel való mély bizalom kiépítése is lassan halad, apránként. Nehéz elhinnie, hogy az Úr képes megtartani őt a fájdalomban, hogy Isten jobbat is tud adni, mint amit ő eltervezett. De minél mélyebbre tud áramlani ez a bizalmi kapcsolat, annál jobban tudunk közelíteni a másik véglet felől is ahhoz a bizonyos aranyközépúthoz.

Egyedi az életutunk, egyedi a batyunk, amit cipelünk. Egyedi módon szólít meg bennünket az Isten, és sajátos tempóban épül ki a kapcsolatunk Vele. De egy dolog állandó minden ember és Isten kapcsolatban: az pedig maga az Úr. Aki szeret, megtart, bástya az életünkben, és képes átírni a fájdalmainkat, mert jót tervezett az életünk felől, és a javunkra alakítja azt, ha keressük Őt.

Böszörményi-Bálint Eszter

Forrás: teso.blog

(Nyitókép: illusztráció)