Kik érted haltak, szent magyar szabadság…
„Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára/ Az aradi várbörtönnek ablakára./ Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,/ Ki a tömlöc fenekén a halálra kész” – kezdődik ezekkel a sorokkal Az aradi tizenhárom balladája, emléket állítva az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett honvédtábornokoknak, valamint Lázár Vilmos ezredesnek, akit azért soroltak a tábornokok közé, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet parancsnokolt. De milyen út is vezetett a kivégzésekig?
1849. augusztus 9-én, Temesvárnál a Haynau táborszernagy vezette osztrák erők végzetes vereséget mértek az átmenetileg Bem József altábornagy által parancsnokolt honvéd főseregre, a csatavesztés pedig szertefoszlatta azt a reményt, hogy meg lehet még fordítani a vesztésre álló 1848-1849-es forradalom és szabadságharc menetét. Így augusztus 13-án az ismét Görgey Artúr tábornok alá rendelt fősereg Világosnál letette a fegyvert – de nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt, jelezve, hogy a Habsburgok csak az 1849 júniusában kezdetét vett cári intervenció révén tudták vérbe fojtani a szabadságharcot. Az oroszok aztán kiszolgáltatták a fősereget az osztrákoknak, kivéve Görgeyt. Az intervenciós erőket vezető Paskievics tábornagy közbenjárására Haynau neki megkegyelmezett, csak Ausztriába, Klagenfurtba internálták. Amúgy az orosz fővezér augusztus 16-án, I. Ferenc József császárhoz intézett levelében arra biztatta az uralkodót, hogy részesítse kegyelemben a többi katonát és tisztet is. Sőt még I. Miklós cár is a kegyelem irányába igyekezett befolyásolni a császárt. Ám I. Ferenc József, Schwarzenberg osztrák miniszterelnök, valamint a Magyarországon teljhatalmat kapott Haynau kegyetlen bosszút akart állni a magyarországi Habsburg-uralomnak csaknem véget vető forradalomért és szabadságharcért – s kegyetlen bosszút is álltak.
Még tartott a szabadságharc, amikor Haynau Pozsonyban már megkezdte a kivégzéseket, a bukás után pedig Pesten, Aradon és Kolozsvárott százszámra, ezerszámra hozták az ítéleteket. Sokak halálbüntetést kaptak. Köztük az ugyancsak október 6-án agyonlövetett Batthyány Lajos, az első, nem a császár-királynak, hanem az országgyűlésnek felelős magyar miniszterelnök, vagy az október 24-én kivégzett báró Perényi Zsigmond, aki az országgyűlés felsőházának másodelnökeként, de az elnök távollétében a felsőház tényleges vezetőjeként aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Még többeket börtönbüntetésre ítéltek. A honvédtisztek és közkatonák jelentős részét pedig besorozták a császári hadseregbe, kiszolgáltatva őket az osztrák tisztek és altisztek brutalitásának. S még több áldozata lett volna a megtorlásnak, ha ezrek és ezrek nem menekülnek át az Oszmán Birodalomba, illetve, ha a hatalmas komáromi erődrendszer parancsnoka, Klapka György tábornok nem csak azzal a feltétellel adja fel Komáromot október 2-án, hogy az összes védőt menlevélben részesítik.
Ekkor azonban már javában zajlottak az aradi perek. Augusztus 22-én kivégezték Ormay Norbert ezredest, a honvéd vadászezredek főparancsnokát. Őt tekintjük az első aradi vértanúnak. Szeptember 22-én halálra ítélték Kiss Ernő és gróf Vécsey Károly tábornokot. Négy napra rá ugyancsak halálos ítéletet hirdettek ki Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézich Károly, Láhner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác tábornokok és Lázár Vilmos ezredes fölött. Dessewffyvel, Kissel, Schweidellel és Lázárral kivégzőosztag végzett. Kisst elsőre csak a vállán találták el, így három katona még egyszer, közelről tüzelt rá, így ölve meg. A többi főtisztet azonban katonához méltatlan módon felakasztották, kivéve Törököt, aki október 6-án reggel szívrohamot kapott, s belehalt. Lenkey a börtönben megtébolyodott, a rossz bánásmód és a tömlöc hidege aztán végzett vele. Kazinczy Lajos ezredest október 25-én, Ludwig Hauk alezredest, Bem szárnysegédét pedig 1850. február 19-én végezték ki. Így nem tizenhárom, hanem igazából tizenhét aradi vértanúról beszélhetünk…
Nem voltak mind született magyarok, sőt magyarországi születésűek sem. Poeltenberg Ernő Bécsben látta meg a napvilágot, Ludwig Hauk leszerelt császári tiszt, a bécsi forradalom részvevője pedig szintén osztrákként küzdött a független és demokratikus Magyarországért. Ormay osztrák katonacsaládból származott, s Auffenbergből magyarosíttatta a nevét. Leiningen-Westerburg Károly hesseni német arisztokrataként vált a magyar nemzet hősévé, míg Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény származású volt (Erdélybe a török világban sok örmény települt be). Knézich horvát apától és magyar anyától született. Láhner, Aulich, Schweidel magyarországi németként harcolt a szülőhazájáért. De kit is tekinthetünk magyarnak? Láhner magyarosan, á betűvel írta a nevét, ágyúira pedig ráönttette a költő és hadvezér Zrínyi Miklós híres mondatát: „Ne bántsd a magyart!” A tavaszi hadjárat legnagyobb ütközetét, az isaszegi csatát Aulich hadtestének a bevetése döntötte el a honvédsereg javára. A szerb Damjanich magyar nőt vett feleségül, otthonukban magyar szó járta, s előbb a Habsburg-párti szerb határőrök, felkelők, szerbiai önkéntesek ellen harcolt a Délvidéken, majd a főhadszíntéren diadalmaskodott a szolnoki ütközetben. A tavaszi hadjárat során hadtestével ő fordította győzelemre a vesztésre álló tápióbicskei csatát, Isaszegnél kőkeményen védte a magyar jobbszárnyat, míg a balszárnyon Klapka leharcolt, de utolsó erejét összeszedett hadteste és Aulich friss seregteste győzelmes rohammal kivívta a diadalt. Majd a váci csatában is ő vitte győzelemre a magyar zászlót…
Tizenhét főtiszt… Volt bár köztük született magyar, vagy félig magyar, vagy lélekben magyarrá vált, vagy szülőhazája lévén Magyarországért harcoló, vagy becsületből, igazságérzetétől hajtva a magyar nemzet mellé állt katona, de mindnyájan nemzetünk hőseiként lettek 1848-1849-es forradalmunk és szabadságharcunk vértanúi…
Lajos Mihály