Ukrajna félhomályban
„Bármely szociális szempontból viszonylag egészséges társadalomban találunk körülbelül 10 százaléknyi kalandort, akik nem számolnak a valósággal, és ugyanennyi megátalkodott vészmadarat.
Többségük nem kiemelkedő tehetség, de kellően ravasz, hogy ne kockáztasson számára érthetetlen okok miatt. De az ukrán társadalomban a kalandorokat nemzedékről nemzedékre likvidálta, a vészmadarakat viszont éppen ellenkezőleg: ösztönözte és támogatta a rendszer” – Oleg Pokalycsuk a mentális egészség szemszögéből vizsgálja az ukrajnai rendszerváltás következményeit a Dzerkalo Tizsnya országos hetilap internetes változatában megjelent írásában.
A pszichiátrián a betegek reggel a híradót nézik a tévében. Az egyik váratlanul a térdére csap:
– De jó, hogy diliházban vagyok!
Mire a háta mögött az ápolók egymásra néznek:
– Igen… Úgy tűnik, hogy ez meggyógyult.
Ez az anekdota, akárcsak a „dilisekről” szóló többi hasonló történet a posztszovjet ukrán nyárspolgárnak azt a szilárd meggyőződését tükrözi, hogy lelki betegek veszik körül. Eközben kétség sem férhet hozzá, hogy ő maga a pszichikai egészség és a józan gondolkodás mintaképe. Ez nem egyéb, mint a szokásos önigazolás a többiek lealacsonyítása által.
Ha a sokat emlegetett tévét nézzük, gyakorlatilag lehetetlen másként gondolkodni. Túl nagy a különbség a normatív viselkedésről bennünk kialakult kép (mely alapvetően a klasszikus irodalmi forrásokon alapszik, kezdve a Kobzossal), és az alkoholos mámorban úszó, hazug, a káromkodást államnyelvi rangra emelő hétköznapi valóság között.
Ezzel együtt Ukrajnának nem csupán a televízióban vannak tehetségei („має таланти” – utalás a népszerű tehetségkutató show-műsorra). Az országban még mindig tekintélyes számú jó képességű, tehetséges és – ami egyáltalán nem kizárt – egészen zseniális ember él. Hallgatólagosan úgy tekintjük, hogy ők valamennyien normálisak.
Az ukrán pszichopatológiai helyzet egészen hétköznapi, semmiben sem üt el a világ átlagától. A lelki betegség a maga valójában komoly és összetett jelenség, de ez a szervezetben végbemenő biológiai változások eredménye, és semmiféle összefüggés nem mutatható ki ilyen esetekben a politikai ostobasággal és a média árnyoldalával. Sajnos. A megbetegedések számának növekedése egyértelmű, de ez a helyzet az egész világon, a múlt század kilencvenes éveitől eleve minden mutató megduplázódott. Az objektív okok mellett mindez azzal is magyarázható, hogy a modern betegségosztályozásokban még az olyan állapotok is szerepelnek, mint a gyermeki düh és a szeretet. Ennek ellenére semmiféle sajátos ukrajnai elmezavar nem létezik. Egyszerűen nő a gazemberek és a mindent eltűrők száma, akik időről időre szerepet cserélnek. A betegségre emlékeztető viselkedési jegyek az erkölcs teljes hiánya közepette jelentkező túlélési vágy következményei.
Mielőtt azonban végérvényesen a pszichiáterekre bíznánk annak a kérdésnek az eldöntését, hogy nő-e vagy sem a lelki betegek száma Ukrajnában, mégiscsak meg kell jegyezni, hogy bármilyenek is legyenek a statisztikai adatok, okunk van azt hinni, hogy azok alulbecsültek, mivel ez mindjárt rokkantsági besorolást biztosít az embereknek. A hatalom pedig – akárcsak minden máson – ezen is spórolni igyekszik. Ugyanakkor a mentális zavarok enyhébb formáit nálunk a jelek szerint egyáltalán nem vizsgálják. Ezért beszéljünk most az „általános őrület” hangulatáról.
Az emberek alkalmazkodása mindahhoz, ami történik, mindig egyedi. A többség boldogul. De ha valaki szentimentális és/vagy nincs felkészítve a valóságra, nem képes adekvát módon fogadni és megoldani a felmerülő problémákat. Fejlődésbeli és viselkedési problémái támadnak. De mindez bizonyosan nem rólunk szól: az ukránok gyakorlatiassága, a hétköznapi leleményesség, ravaszság (és nem félünk kimondani: kapzsiság) igen távol állnak a „beszámíthatatlanság” hétköznapi fogalmától.
A norma egy szabványos viselkedési forma, amelyet kívánatosnak, elfogadhatónak és az adott kultúra számára tipikusnak tekintenek. Létezik-e az ukrán kultúrában ez a bizonyos viselkedési szabvány? A városi dimenzióban aligha. A mezőgazdasági, gyermekszületési és egyéb természeti ciklusok által meghatározott falusi kultúra a külső körülmények függvényében éppen hogy különböző, egymással nemegyszer ellentétes emberi viselkedést feltételezett. Ez a kultúra a városba átültetve, racionális, természetes gyökereit elveszítve folklórrá, idegenné vált és elveszítette praktikusságát. Az első, és tulajdonképpen mindezidáig egyetlen sikeres kísérlet a falusi mentalitás adaptálására a városhoz az elhíresült „kivégzett újjászületés” elnevezést kapta (a „розстріляне відродження” a múlt század 20–30-as éveinek ukrajnai szellemi-kulturális, irodalmi-művészeti irányzata volt – a szerk.).
Az Egészségügyi Világszervezet megfogalmazta a lelki egészség kritériumait:
– Az embernek rendelkeznie kell saját fizikai és pszichikai énje folytonosságának, állandóságának, valamint identitásának tudatával és érzésével. Ukrajnában a történelmi folytonosság állandó megszakításának lehetünk tanúi, aminek célja a múltért viselt felelősség és a jelenben való cselekvés kényszerének elkerülése.
– Az érzelmi tapasztalatok állandóságának és identikusságának érzete az azonos típusú helyzetekben. Az ukrán politika őrületesen unalmas és monoton. Szereplői csupán nemüket és életkorukat tekintve különböznek, de a dramaturgia mindig ugyanaz. Ugyanakkor a „néző”-választó, teljességgel eltérően reagál a hasonló cselekedetekre.
– Kritikus viszonyulás önmagunkhoz, valamint saját pszichikai tevékenységünkhöz és annak eredményeihez. Úgy tűnik, ezen a téren a legrosszabb a helyzet. Mindenki az adósunk, de mi magunk nem tartozunk senkinek, körülöttünk – bennünket kivéve – mindenki bűnös mindenért.
– A pszichikai reakciók megfelelése a társadalmi körülményeknek és helyzeteknek. Vagyis, egyszerűbben szólva az adekvát viselkedés. Ezen a téren szintén nem túl jó a helyzet. Örömmel rugdossuk a „döglött oroszlánokat”, és pánikba esünk a politikai korcsok ugatásától.
– A társadalmi normáknak, szabályoknak és törvényeknek megfelelő önigazgatás képessége. Ennek valamiféle csírái különféle társadalmi kezdeményezések formájában a bürokrácia elkeseredett ellenállása ellenére megjelennek. A hatalom felsőbb köreiben folyó kemény osztozkodás váratlanul megérttette a lentiekkel, hogy nekik már bizonyosan nem jut semmi, és ezért az önigazgatás – legalább a túlélés filozófiájaként – jelen van a fejekben.
– Az ember képessége saját életének eltervezésére és megvalósítására. Mit mondhatnánk erre? A banalitást: „hogyan lehet tervezni bármit a mi időnkben”? Az álmok megvalósításához hiányzik a pénz. De csak kevesen utaznak el vidékre, hagyják ott a nagyváros fényeit, mérséklik a kereskedelmi reklámok és a közönséges irigység által felfokozott étvágyukat.
– A viselkedés változtatásának képessége az élethelyzetek és a körülmények változásának függvényében. Ez éppen az előző tézis folytatása. Semmi sem utal arra, hogy a néptömegek rendelkeznének ezzel a képességgel. Csak az állandó nyavalygás, a körülmények kárhoztatása tapasztalható, amire találó elnevezés is született: „skigling”.
E kritériumoknak nincs hierarchiájuk, s nem is mérhetők. De az ezek alapján kirajzolódó kép nem ad okot az optimizmusra. Holott tényszerűen semmi különöset nem lehet diagnosztizálni. A szalonna, a kisüsti és a géppisztoly gyors elrejtésének művészete nemzedékről nemzedékre száll.
Bármely szociális szempontból viszonylag egészséges társadalomban van körülbelül 10 százaléknyi kalandor, akik nem számolnak a valósággal, és ugyanennyi krónikus vészmadár. Többségük nem kiemelkedő tehetség, de kellően ravasz, hogy ne kockáztasson számára érthetetlen okok miatt. De az ukrán társadalomban a vészmadarakat nemzedékről nemzedékre likvidálta, a nyavalygókat pedig éppen ellenkezőleg: ösztönözte és támogatta a rendszer, beleértve a különböző „pool”-okhoz tartozó újságírókat. Ily módon a „másmilyenek” megközelítőleg egyötödét a nyavalygók kezdték képezni.
Ha pedig egy rendszerben 20 százalékot valamilyen egynemű jelenség tesz ki, akkor az általa elindított folyamatok alapvetőkké, gyakorta visszafordíthatatlanokká válnak. Ez a folyamat éppen úgy fest, mint az „őrült viselkedés”: zavar a környező világban való tájékozódásban, miközben minden alapvető készség megmarad; fokozott hajlam a fecsegésre és kapkodásra; félelem, elvágyódás, rosszindulat érzése; üldözési mánia és ijesztő tartalmú (elsősorban vizuális) hallucinációk. A közösségi portálok tartalma a televízióval együtt meglehetősen pontosan szemléltetik ezeket az állapotokat. A képet az eseményekre és a szubjektív fájdalmas jelenségekre való visszaemlékezés nehézsége egészíti ki. Vagyis nemigen szeretünk visszaemlékezni arra, miként előlegeztük meg a bizalmat a korábbi politikusoknak, miként hagytak azok cserben bennünket, és hogyan ismételtük meg ugyanezt újra és újra. Ettől a homályos tudati – reményeink szerint ideiglenes – állapottól, elsötétüléstől támad azután az általános klinikai meg nem felelés érzete. De ez mindössze egy érzés.
Hát a hallgatag, egészséges, tehetséges, beszámítható, fiatal kisebbség? Ők rendíthetetlenül Nyugat felé tekintenek, de egyáltalán nem az értékek vonatkozásában, hanem mint munkaerőpiacra. Miután az Európai Unió új kelet-európai tagjai csak nemrég váltak egyenlővé a „régi európaiakkal” a munkavállalás tekintetében, felerősödött körükben az északi irányú migráció, amitől viszont a saját országaikban felerősödött a munkaerő iránti kereslet. Ezért lelkesen tanulják az angolt és a többi európai nyelvet, tanulmányozzák a családfát a tekintetben, hogy nem ad-e lehetőséget egy másfajta állampolgárság megszerzésére. Egy másik részük, miután elácsorgott egy ideig a „szociális liftek” díszleteinél, s megértette, hogy miről van szó, a politikai radikálisok sorait gyarapítja. De ha két éven belül nem mennek semmire, gyorsan alábbhagy a lelkesedésük, s immár azokhoz csatlakoznak, akik igyekeznek elutazni. A nők körében szintén a „férjhez menni egy gazdaghoz/külföldihez” opció vezet az egyéni felemelkedés perspektíváinak tekintetében.
A homály nem drámai, hanem kényelmes. Könnyebb lopni. Mindenki elveszített mindent, vétkesek mégsincsenek. Az egyik Zsitomir-vidéki faluban az emberek az út hiánya miatt panaszkodnak. Valóban rettenetesek a gödrök a település határában. De a helyzet az, hogy a kilencvenes években felszedték a régi kockakő útburkolatukat a kőfejtőkből lopott robbanóanyag segítségével, s eladták a kőkockákat a városi hivatalnokoknak házalapozáshoz. Természetesen a hatalom a hibás az úthelyzetben. Igaz, arra már nemigen emlékeznek, hogy pontosan melyik is.
Őrültek volnának? Dehogyis, jó helyet találtak a pénzecskének. Elitták…