Babits Mihály: Strófák egy templomhoz

1918 tavaszán

Meg sem néznek, mert tűnt idők divatába öltözött
fiatal köved, és nem új, sem régi egyszerű köntösöd,
de az én szemeim, mint azok az igénytelen madarak,
szívesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt

mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt
reményekből, s régen félt félelmekből kelt elő,
s lélekről lélekre száll maig, s lélekről lélekre nő!

és ezt lehelte beléd ő, s így: élsz te! s míg kapud előtt
ujságot árulnak és "propagandát csinálnak" a nők,
szoknyás hadsereg, s feltűnik egy-egy fiatal paparc
(ó kicsinyes élet! világ papjai! ó törpe harc!):

és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet!
keresztre feszítik újra Krisztus s a szeretetet,
és mikor azt imádkozzák, hogy: Győzelmet adj!
cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:

te nyugodtan nyújtod a kék levegőbe tornyaidat,
mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat:
nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint
a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int

isteneket vágyva ölelni talán, - de tetőd felett
mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,
mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,
az istenekkel harcolj, és hódítsd, mint Izrael!

Forrás: Nyugat 1918/23