Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: görögkatolikus lelkész
Míg a mesében három kívánsága lehet a főhősnek, addig mostani írásunk főszereplőjének, a 82 éves, Beregszászban élő Hrabár Tamás görögkatolikus lelkésznek három kérése volt az Istenhez, s ezért 40 éven át kitartóan imádkozott:
„Egyrészt azt kértem Istentől, hogy abban a kegyelemben részesüljek, hogy pap lehessek, másrészt az volt a vágyam, hogy a görögkatolikusok szabadon gyakorolhassák a vallásukat és kapják vissza templomaikat, harmadikként pedig azért imádkoztam, hogy háború nélkül omoljon össze a Szovjetunió rendszere. Minden kérésem teljesült, igaz, 40 évet kellett rá várnom” – vallja Tamás atya.
Ismerjük meg a történetét!
– Meséljen a családjáról!
– A Hrabár-család nevével már 1213-ban találkozhatunk levéltári okmányokban. IV. Béla magyar király Johannes Hrabart Mezőkaszonyba helytartójának nevezte ki. A család birtokai Nagymuzsaly, Bene és Halábor környékén terültek el. Őseim 300 évre visszamenőleg papi teendőket láttak el, mind anyai, mind apai ágon. Magyarul és ruszinul egyaránt beszéltek. Anyai nagyapám, Balogh Mihály Hajdúdorogról származott, ahonnan a magyarországi görögkatolikusok egyházmegyéje a nevét is kapta. A Budapesti Központi Hittudományi Akadémia elvégzése után az Ugocsa vármegyei Felsőveresmarton (ma Nagykoppány – szerk.) szolgált. Később, húsz éven át máramarosi püspöki külhelynök, vikárius volt. Megtanult ruszinul, s mint országgyűlési képviselő sokat tett e nép érdekében. Érdemeiért 1914-ben Ferenc József császár nemesi rangot adott neki, s felvehette a hajdúdorogi előnevet.
Édesapám, Hrabár Gyula bankár volt. Az első világháborúban hősiesen harcolt, ezért vitézségi érdemrenddel tüntették ki. 1917-ben orosz fogságba került, s csak negyven hónap múlva térhetett haza Szibériából családjához, Beregszászba. Itt dolgozott, mint bankigazgató, sokakon segített jó tanácsokat és kedvező hiteleket nyújtva. Ezért 1938-ban, amikor a bécsi döntés által vidékünket visszacsatolták Magyarországhoz, a magyar kormánytól Nemzetvédelmi Kereszt érdemrendet kapott. A II. világháború viszontagságai között sem feledkezett meg az emberbaráti szeretetről: számos zsidó és ruszin felebarátján segített.
Magam 1931. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén születtem Kassán, ahol akkoriban édesapám dolgozott. A Szűzanya oltalma nemcsak születésemkor volt velem, hanem egész életemben végig kísért. Egy nővérem volt, Judit, aki a Beregszászi Művészeti Iskola zongoratanárnője volt, sajnos már nem él.
– Minden lelkésznek volt egy fordulópont az életében, amikor úgy döntött, hogy ezt a hivatást választja. Tamás atyának adva volt a családi háttér, a hagyományok. De emellett mi késztette arra, hogy „Isten halásza” legyen?
– Gyermekkoromban kedvenc olvasmányom volt a Kis misszionárius című lap, mely érdekes beszámolókat tartalmazott a külföldön, pl. Afrikában tevékenykedő misszionáriusokról. Azt gondoltam, ha felnövök, én is az leszek. Bár az élet másképp hozta, Isten kegyelméből pap lettem, s ha Afrikába nem is jutottam el, de Kárpátalján épp elég feladatot bízott rám az Úr.
– Miért kellett 40 évet várnia, hogy pap lehessen?
1944-től megkezdődött a görögkatolikus egyház üldözése. 35 kárpátaljai görögkatolikus pap lett ennek áldozata, köztük vezetőjük, Romzsa Tódor püspök 1947 novemberében. Én akkor 16 éves voltam. A görögkatolikus egyház működését megtiltották, a papnevelő intézetet 1947-ben bezárták, a templomok pravoszláv kézbe kerültek. Az itthon maradt papok csak titokban tevékenykedhettek, az állandó lebukás veszélyében. Nemcsak önmagukat tették ki a hatóságok megtorlásának, hanem családjuk is sokat szenvedett. 1948-ban érettségiztem, akkorra már bezárták a szemináriumot. Ilyen körülmények között nem tudtam teológiát tanulni, ezért világi hivatást választottam, mérnök lettem.
A Lembergi Mezőgazdasági Főiskolára jelentkeztem, ott szereztem mérnöki diplomát, majd tanársegédként dolgoztam az intézményben. Közben megírtam a kandidátusi disszertációm. De a védés előtt néhány nappal odajött hozzám a főiskola párttitkára, és rá akart venni, hogy lépjek be a kommunista pártba. Erre nem voltam hajlandó, még aznap felmondtam a főiskolán, s hazaköltöztem. Így a doktori cím megszerzéséről is le kellett mondanom.
– Hol élt a későbbiekben?
– 1959-ben megnősültem, s feleségemmel, Dalmával, aki belgyógyász orvos volt, Ungváron éltünk egy 12 szobás, összkomfortos emeletes családi házban (ma Magyarország Ungvári Konzulátusának székhelye). A hidropóniai laboratórium vezetője voltam, ahol ún. hidrokultúrás, azaz föld nélkül termesztett zöldségekkel foglalkoztunk. Később a Kárpátaljai Borászati Trösztbe kerültem, onnan mentem nyugdíjba 1990-ben.
– Hogyan tudta a hitét megtartani ezekben a nehéz időkben?
– Elmondhatom magamról, hogy 1949 és 1989 között – amikor nem lehetett nyilvánosan templomba járni, pláne nem annak, aki értelmiségi pozíciót töltött be – egyetlen szentmisét sem hagytam ki. Habár a görögkatolikus templomokat elvették, jártam a római katolikus szertartásokra. S persze imádkoztam.
– Többek között azért is imádkozott annyi éven át, hogy pap lehessen. Hogyan vált valóra ez az álma?
– Gondviselésszerűen: édesanyám 1968-ban meghalt. A temetésen részt vett egy budapesti orvos is, aki valamikor együtt tanult dr. Marina Sándor atya dogmatika tanárral. A temetés után kérdezte, hogy nem tudunk-e valamit egykori iskolatársáról. Mint kiderült Ungváron lakik, s fel is kerestük lakásán. Aztán amikor a szokás szerinti 40 napos liturgiát szerettem volna elvégeztetni édesanyámért, eszembe jutott Marina atya, hogy őt fogom megkérni. Pedig nagybátyámhoz, Hrabár Béla atyához is fordulhattam volna. Marina atya vállalta a Szent Liturgiát, és kihozott egy könyvet, hogy beletegye az említést. A könyv Aquinói Szent Tamás műveit tartalmazta. Megemlítettem, hogy ő az én védőszentem, s szívesen elolvasnám a könyvet. Így kezdődött köztünk a beszélgetés, mely később tanulással folytatódott. Marina atya latinul oktatta a teológiai tantárgyakat: dogmatikát, egyháztörténelmet, biblikumot. Később dr. Ortutay Elemér atya is részt vett a teológiai képzésemben. 7 évig tanultam náluk.
– Hogyan vélekedett erről Tamás atya felesége, Dalma néni?
– Mindenben támogatott. Az atyákhoz munka után, esténként jártam tanulni, ő maradt otthon két lányunkkal, Orsolyával és Mónikával. S persze vállalta a kockázatot is. A barátaink nemegyszer figyelmeztették őt miattam, de az isteni gondviselés mindvégig megóvott bennünket.
– Mikor került sor a pappá szentelésére?
– Hol teljesített először szolgálatot Tamás atya?
– Kovászó lakói 1990-ben szavaztak arról, hogy milyen vallásúak legyenek. A többség arra voksolt, hogy a görögkatolikus vallást gyakorolják. Ezek után keresték fel Szemedi püspököt, s kértek tőle kétnyelvű, ukránul és magyarul is beszélő papot. A püspök engem nevezett ki Kovászóra, ahol 15 éven át teljesítettem szolgálatot. Nem volt könnyű a kezdet: a parókia lakhatatlan volt, a feleségem két év múlva költözött utánam, amikor már kicsit felújítottuk az épületet. Kollégái akkor sem értették, hogy egy született városi orvosnő, aki minden kényelmet megszokott, hogyan tudja otthagyni Ungvárt. De Dalma azt mondta, hogy ő esküt tett, hogy követi a férjét mindenhová. A lányaink már kirepültek a családi fészekből: Orsolya lányunk orvos lett, ő Szlovéniában él férjével és három gyermekével, Mónika lányunk pszichoterapeuta Budapesten.
Később Bene és Borzsova is kért papot, így kerültek ezek az egyházközségek is az én kezem alá, illetve egy időben Mezőgecse, Muzsaly és Gut is hozzám tartozott.
– Mindenhol volt templom?
– Sajnos nem. Muzsalyban Papp Sándor római katolikus atyával kezdtünk közös görög és római katolikus templomot építeni. Halavács püspök úr szentelte meg az alapokat. Margitics Jaroszláv és Demkó Ferenc atyák folytatták az építést. Guton nem templomot építettünk, hanem a római katolikus testvérekkel együtt vettünk egy régi parasztházat, amit átalakítottunk. Az első pászkaszentelést háznál végeztem, a másodikat pedig a falu keresztjénél.
– Tamás atyát már idősebb korában szentelték pappá , mégis ifjakat megszégyenítő energiával látta el papi feladatait, sőt sokszor helyettesített. 23 év szolgálat után a napokban vonult vissza. Honnan volt az energia és kitartás, ami annyi éven át jellemezte?
– Minden nap éjjel kettőkor felébredek, elvégzem a rózsafüzért, úgy, ahogy tanáraim megtanítottak, nem ledarálva, hanem átelmélkedve. Minden este olvasom a Szentírást, a zsoltárokat vagy a prófétákat. Imádkozom.
– Tamás atya! Mit üzen az olvasóknak?
– Azt, hogy higgyenek az Isten mindenhatóságában, abban, hogy aki hittel kér, az kap! Erősítsék magukban a hit, a remény és a szeretet érzését! Ne lankadjon a felebaráti szeretetük!
– Kedves Tamás Atya! Köszönjük, hogy megosztotta velünk élete, papi hivatása történetét. Kívánjuk Isten áldását további életére, feleségére, Dalma nénire és családjára!