Legendák Kárpátalján: Beregszász városának eredete

A kárpátaljai magyarság kulturális és szellemi központja a Vérke folyó partján elterülő kisváros, Beregszász.

Talán ez az utolsó olyan nagyobb település vidékünkön, ahol a magyar ember a mindennapjaiban is érezheti: egykoron magyar felségterület volt e vidék.

Ismert, hogy a Vereckei-hágón át bevonuló őseink itt hozták létre első településeiket. Vidékének nyugalmát sokszor háborgatták tatárok, törökök, lengyelek, labancok, románok, csehek, oroszok, a történelem során számos hatalom uralma alá került, ám mindezek ellenére Beregszász magyar volt – és máig az maradt. Mondanám, hogy az is marad, de ez rajtunk, ma élő nemzedéken múlik…

Persze nem árt, ha beszélünk kicsit a jelenről is. Aki végigsétál a kisváros utcáin, rácsodálkozhat, mennyi míves, gyönyörű régi épület szegélyezi útjait – sajnos a főtéri épületektől eltekintve legtöbbjük nem éppen fénykorát éli. Beregszász híres arról, hogy aki bokros teendői között s miatt ellátogat ide, biztosan találkozik néhány rég nem látott, kedves ismerőssel, nem véletlen hát, hogy a helyiek szeretettel emlegetik „nagy faluként”. Ez a város ad otthont Kárpátalján az egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási intézménynek, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának is. Nem csoda hát, hogy a beregszásziak szeretik s büszkék a városukra, melynek létrejöttéhez érdekes legenda kapcsolódik. E történetet Tompa Mihály ismert költőnk rímbe szedve jegyezte le, melyet ezúton meg is osztok a kedves Olvasóval:

Tompa Mihály: BEREGSZÁSZ
A lomha Vérke partján, jó pásztoremberek,
Egyetmást emlegetvén, pipázva ültenek;
A csendes nyári éjben tisztán sütött a hold,
Szélsöprött udvarában egy szál felleg se volt.
S fehérre bémeszelvén tetöit és falát,
A távolabb Beregszász feltünt az éjen át,
Honnan nyersen kivágott az őrkakas szava. –
S élesen felsikoltott a rendontó kasza,
Szíszegő fütyöléssel futkosva élein
A kaszafén, a rétek távol vidékein.
Amelyet a serény pór nehéz igába fog:
Kérőzve meghevert a fejér szarvú tulok;
Mig csürkin, a falánk ló, béklyót csörgetve járt,
Porcogva foghegyelvén a lóherés határt.
»Nem így állt e vidéken
Régenten a világ!
– Egy éltes pásztorember
Mélázva felkiált, –
Amikor még, az egymást
Érő falvak helyett,
Nagy földön pusztaság volt,
S a vizparton berek.
Itt hízott gömbölyűre
A jóvérű csikó;
S nem egykönnyen szorult be,
Midőn lehullt a hó.
Hát még a zöld mezőben
Legelésző gulyák…!
Hejh – mondom – hajdanában
Máskép állt a világ!
Kik lakták hideg őszig,
A messze nyúlt gyöpöt,
Volt egy vigkedvü pásztor
A többiek között:
Szásznak hitták az embert,
Tréfálva szüntelen,
A vén csont azt se tudta,
A bú mi fán terem.
Megérzé már két dűlő-
Földről a bor szagát;
De a gáton legény volt,
S nem huzta el magát.
Ha összement, bogárzott,
S ezerfelé szaladt
Deréknyárban a jószág:
Megállta a sarat.
S ha olykor összekaptak
A pásztoremberek,
És kard ki kard! zajongva
Egymásra törtenek:
Szász közbe jőve, szent volt
A béke általa;
S máskor a táncingerlő,
Ha kellett, ő vala.
———-
Egykor delelt a jószág a bokrok enyhiben,
S elszenderült subáján Szász pásztor édesen;
De morgó lárma kelt, mely a berket áthatá,
S a szunnyadót, riadva, talpára ugratá.
Hát, mint a barna felleg, mely mennydörögve jő,
A szomszéd csorda kormos bikája tört elő;
De más kegyetlen állat, Szász nyájából, viszont
Az ellenség szavára választ ad és kiront.
Bömbölve nézte egymást a két viaskodó,
Tajték szakadva száján, mint a fáról a hó;
Vastag kötélnek hinnéd a feldagadt eret,
Mely szűgyin és nyakában duzzadva lüktetett.
Szemén mely vérbe’ forgott, szilaj düh lángja gyult,
Mig bolytos farka csiklós tekercsiből kinyult;
S első lábával a port hányván az ég felé,
Még távol, már előre nyakát meg-megszegé.
Most a két bús bikának türökje, homloka,
Dühöngve összeütvén, keményen csattoga;
De társát a berekbe tolá egyik korán,
Mig barna vér patakja csordúla meg nyakán.
S a vér látása jobban felgyújtva a dühet,
A bokrok közt megújult a véres ütközet;
Az összevágott homlok szolgálva tengelyül,
A két veszett csatázó forgott körűl, körűl.
Kiöltött nyelve kéken, hosszan függött alá,
Hátán a szőrt mikép a sertét felborzolá;
Hasadt körmét gyep és föld veré sürűn tele,
A port magasra hányni nem tudta már vele.
Elfulva mindenik már, nem bőg, csak nyöszörög.
Tövén vér serkedez fel, ugy csattog a türök;
Miglen a Szászé el nem veré az idegent,
Hogy szégyenében búsan bömbölve visszament.
S mely kotródott a hosszú viaskodás alatt:
Az ütközet helyén nagy kerek gödör maradt.
Szász a bikára sujtá
A görbe sombotot,
Mely megcsördűlve szarván,
Lassan elballagott.
Szász fejcsóválva állt meg
Most a gödör felett,
S mi volt, mit oldalában
Egyszerre észrevett?
Széles, rozsdás vasabroncs. –
Szásznak se kelle több,
Nagy kése hasgatásán
Tágúla szét a gyöp.
És addig ásta, véste
A föld rögét, porát:
Abroncsos oldalával
Mignem kitünt – egy kád.
Abroncsa rozsdaett volt,
Dongája korhatag,
Behorpadt volna egy jó
Ökölcsapás alatt;
És amint bizgatá Szász,
– Remélve, nyugtalan –
Lábáról majd leverte
A ráomolt – arany;
Mely a kádból csak ugy dőlt-
Kinyomva oldalát,
Mig szeme-szája Szásznak,
Bámultában elállt.
Magához térve később
Ijedt örömibül,
Amint csak torka szolgált,
Kiáltozott körül:
Elő hé! merre vagytok!?
Jertek csak! mi dolog…!
S a számos pásztorember
Együtt álmélkodott.
De majd dologhoz láttak
Ugyancsak lelkesen,
Sütött bár a tüzes nap
Sugára mérgesen;
S a kád a föld öléből
Amint kivéteték:
Megtöltve színarannyal,
Hat volt körülte még!
A nagy kincsből, a helyre,
Melyen találtatott:
Rakának a folyónál
Elsőbb is templomot;
S kiirtatván tövestől
Körülte a berek:
Ott települtenek le
A pásztoremberek.
És a vének beszéde
Maradt firól-fira,
Miként épült a város
A Borzsa partira;
Mely, minthogy Szász a kincset
Berekben lelte fel:
Emlék gyanánt, Beregszász
Nevet kapott s visel.
———-
Az egyház, melyről a mult idők regéje szól,
Nem rég emelkedett ki gyász omladékiból;
Ez, melyre a magyarnak a lengyelek keze,
Kölcsön fejében egykor jó leckét jegyeze.

Kocsis Julianna

Kárpátalja.ma