Mindent kézben tart

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” (Zsolt 1,1–3)

Ezeket a szavakat olvassuk az első zsoltárban. Ezek a szavak egyszerre biztatóak és egyszerre ijesztőek is lehetnek. De miért is lehetne ijesztő? Hiszen a képlet annyira egyszerűnek tűnik: aki nem jár a vétkesek útján, aki megtért és jó dolgokat visz véghez az életében, az boldog és sikeres lesz, nem érheti baj. Röviden, aki Krisztusnak szenteli az életét, csak jól élhet attól a perctől kezdve, hogy a döntését meghozta. Épp ebből kiindulva sokszor hallok olyat keresztény testvérektől (felekezettől függetlenül), hogy ha mégis előfordul valami baj az életünkben, akkor nézzünk magunkba, mert Isten éppen valamiért büntet minket. De tényleg így van ez? Mi rosszat tehetett egy 2-3 éves leukémiás gyermek, vagy az, aki olyan szegény családba született, hogy ennie sincs mit?  Miért engedi meg Isten a szenvedést, a bukásokat, a sikertelenséget?

Ahogy visszanézek a saját múltamra, számos traumával találkozom (ezeket most nem részletezném). Hosszú évekig úgy éltem, hogy nem engedtem meg magamnak a boldogságot, a hosszútávú békességbe merülést, mert felkészülten vártam az aktuálisan következő nehézséget, amivel meg kellett küzdenem. Egyszerűen megszoktam, hogy az alapvető életérzésem a szomorúság, a félelem, a fokozott biztonságkeresés. Még talán azt is ki lehet jelenteni, hogy párt is eszerint választottam. Sokszor mondjuk azt a férjemmel, hogy talán legelőször egymás fájdalmába szerettünk bele (az ő múltja is igen terhelt és nehézségekkel teli). Persze ez nem így van valójában, mert nem egymás fájdalmába, hanem a megértésbe szerettünk bele, abba a tudatba, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkben, nem vagyunk egyedül azzal, hogy nehéz csomagokat cipelünk a vállunkon. Hiszen ez a tudat minden embernek sokkal fontosabb, mint azt gondolná.

Szóval két, nehézségekkel teli puttonyú ember került össze a személyünkben, akiknek a szülei maximum az általános és középiskolai végzettségig jutottak el, anyagilag nem tudtak minket úgy útnak indítani, mint egy átlagos középosztálybeli embert, támogatást a közös életünkhöz nem kaptunk, inkább csak lelki terheket. Ezért az, hogy autót, lakást vegyünk, vagy lelki erősségekkel megalapozzuk a családi életünket olyan távol állt tőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől. (Tudom, ezzel nem vagyunk egyedül, tudom, hogy nálunk sokkal rosszabb helyzetben élő emberek is vannak.)

Mikor bekerültem a jelenlegi keresztény közösségembe, akkor találkoztam olyan emberekkel, akiknek a családi élete és a múltja jóval kiegyensúlyozottabb volt, mint a miénk. Sőt olyannal is, akit gyakorlatilag traumának nevezhető problémák nem igazán értek. Persze nekik is volt fájdalom az életükben, de nem akkora, mint amikkel például nekem kellett szembesülnöm. Hatalmas megdöbbenés volt számomra, hogy ilyen van. Az én családi környezetemben nem számított normálisnak a normális. Az alapvető életszemélet az volt, hogy csak fájdalmakkal teli élet van, nincs olyan, hogy boldogság. Sokszor beszélgetek egy barátommal arról, milyen jó, hogy megismerhettük egymást, mert neki azzal kellett szembesülnie, hogy vannak emberek, akik hatalmas keresztekkel a hátukon követik Jézust, nekem pedig azt kellett látnom, hogy igenis van lehetőség a kiegyensúlyozott életre, tényleg érdemes küzdeni (még akkor is, ha keresztényként nem a jelenlegi élet megélése a végcél). A barátomnak meg kellett tanulnia, hogy az, amije van, a kiegyensúlyozott családja, a tárgyak, amik körbeveszik, nincsenek meg mindenkinek. Nem alap, hogy az úgy csak van, hanem értékelni kell, hiába akar az ember mindig egy kicsivel többet, akkor is meg kell tanulni értékelni azt, ami van. Nekem pedig azt kellett megtanulnom, hogy igenis lehetséges, hogy nekem is legyen békés családi életem, nekem is legyen egy házam, ahol lakhatok, ahol körül vehetnek azok a dolgok, amik megkönnyítik az életemet. Hogyan is tanított meg engem erre Isten? Hát csodákkal. Számomra legalábbis csodának számító történésekkel. Két példát megosztok ezekből.

Ahogy már említettem a férjemmel nehéz anyagi körülmények között kezdtük meg a közös életünket. Egyetem mellett is rengeteget dolgoztunk, mindenféle munkát elvállaltunk, amit csak lehetett. Szó szerint a WC-pucolástól kezdve, a mosogatáson, a műanyaggyári éjszakai műszakokon át a felszolgálásig mindent csináltunk, lényegében csak azért, hogy albérletet fizessünk és együnk. Pont emiatt az egyetemi éveinken is sokat kellett csúsztatni, mert a végén a munka miatt nem tudtunk az órákra bejárni. Közben teltek az évek, alacsony költségvetésből összehoztunk egy esküvőt (ahol rengeteg barát és rokon sok-sok aprósággal segített) és nagyon vágytunk gyermekre is. De hát az anyagi helyzetünk nem volt túl rózsás, még egy babakocsit sem tudtunk volna megvenni, a férjem éppen akkor csak félállásban kapott munkát. De végül Isten mégis adott nekünk egy gyermeket, ami valahogy olyan elrendeltnek tűnt. Féltünk, de tudtuk, hogy most engednünk kell, hogy az történjen, ami talán nem logikus, ami nem racionális. És Isten gondoskodott rólunk. Ahogyan az esküvőnk körül is kiderült, a gyermekvállalásunkkor is, hogy az Úr kárpótol. Ha valamit nem ad meg az életünk egyik oldalán, megadja a másikon. Rengeteg baráttal, rokonnal, támogató ismerőssel vett körül, akiktől annyi mindent kaptunk, hogy végül saját pénzből szinte semmit nem kellett vennünk a gyermekünk számára. Ráadásul röviddel azután, hogy megtudtuk, gyermeket várunk, a férjem egyszerre 3 állásajánlatot kapott. Mindenünk meglett, amire szükségünk volt.

Hasonlóan volt ez a házvásárlásunkkor is. Évek óta próbáltuk összehozni, hogy legyen egy saját lakásunk, de valahogy sosem kerestünk annyit, hogy lényegi megtakarítást összehozzunk. Teljesen esélytelen volt, hogy valaha hitelt kapjunk, mígnem Isten egyik munkából vezetett minket a másikba, lett akkora fizetésünk, hogy hitelképesek legyünk. Ezek a munkahelyváltások önmagukban olyan csodásak voltak. Ha nem lettek volna azok a barátok, akiken keresztül munkáinkat kaptuk, ha nem önkénteskedünk egy egyesületben, ha nem megyünk el abba a gyülekezetbe, ha nem ismerjük meg azokat embereket, most nem itt lennénk. Mint minden, ez sem mehetett olyan simán az életünkben. A házvásárlási folyamatban jogi viták miatt majdnem elvesztettük minden kis pénzünket. Emlékszem, hogy toltam a babakocsit a kisebbik gyermekünkkel az utcán és hangosan sírtam: „Istenem nekem miért nehezebb még mindig minden, mint másnak?”. Annyira rettegtem, hogy a felcsillant reményünk szertefoszlik. De Isten akkor is gondoskodott. A jogi vita miatt eltelt idő alatt, olyan hitelkedvezményeket vezettek be, amelyek nem csak azt tették lehetővé, hogy megvegyünk egy házat, hanem azt is, hogy a lehető legkedvezményesebb keretek között vegyük meg, amely sem azelőtt nem volt, sem azóta nem áll fenn. Amikor hosszú hónapokon át aggódtam, hogy lesz-e házunk valaha, meg sem mertem volna álmodni, hogy nem csak a jót, hanem a legjobbat tartogatta nekünk az Úr ebben a helyzetben.

Még számos ilyen példát tudnék hozni az életemből, de talán ezeket egy könyv bírná már csak el. Amit biztosan megtanultam, hogy ha nem lettek volna a szenvedések az életemben, akkor nem látnám csodának azt, amit ma annak látok. És a kiegyensúlyozottabb életet élő barátom sem látná csodának azokat a dolgokat, amik velem megtörténtek, tehát nem csak nekem tanulság az, amit megélek, hanem másoknak is.

Szóval, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést? Amikor egyik alkalommal Jézus egy vak emberrel találkozik, azt kérdezik tőle a tanítványai, hogy ki vétkezett, a vak ember vagy a szülei, hogy már vakon született. Jézus azt feleli, senki.

„Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3)

Még akkor is, ha érzelmileg fájdalmas és nehezen felfogható a miértekre kapott válasz, azt hiszem, hogy az én életem is a vak emberéhez hasonló. Ha nem lettek volna mélységei, akkor nem látszana rajta, hogy Isten mennyi mindent képes tartogatni számunkra, mennyi baráttal tud kárpótolni vagy mennyi lehetőséget tartogat, amiről még a szenvedés pillanatában nem tudunk.

Ha most visszanézek az életemre, már nem csak egy feszült, fájdalmakra felkészült embert látok, és ha most előre nézek, akkor nem a félelmem vezérel, hanem a bizalom és a hit.

Tudom, hogy az én sorsomtól is vannak sokkal nehezebbek, amelyeknél még felfoghatatlanabb a miért. De azt is tudom, hogy nem azt ígérte nekem Isten, hogy soha nem lesz nehézségem, hanem azt, hogy mindig van, akivel a terheim súlyát megoszthatom, és aki gondoskodik rólam. Épp ezért a miértek megválaszolása helyett talán jobb, ha a biztonságérzetünket Istenbe helyezzük és valóban elkezdünk bízni abban, aki mindig mindent kézben tart. Ebben hiszek.

 „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Szufelják Beatrix

Forrás: TeSó blog