Jelen vagy az életedben?

Az elmúlt napokban sokszor hallottam és láttam az internet különböző felületein, hogy „milyen hamar telnek a nyári hónapok”, „hová sietsz, nyár?”, „a június, július nagyon hamar eltelt”. Valóban, én is hasonlóan érzek, mintha csak most kezdődött volna a nyár és nemsokára már vége is. Az elmúlt hónapban úgy alakult, hogy az elmúlás témája közel került hozzám. Megérintett, hogy nemcsak egy nap, egy hónap, egy évszak, hanem az élet is elmúlhat. Valakinek nagyon korán, mások pedig hosszasan tölthetik mindennapjaikat itt a földön. Olyan titok ez, amit egyedül Isten tud és ért.

„…könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139,16)

Még meg sem születtünk, Ő már akkor tudta, mennyi napot kapunk itt a Földön. Sokan vágyakozunk hosszú életre, vannak, akik szeretnék megélni az idős kor örömeit és nehézségeit, és vannak, akik már most úgy vágynak az Isten elé járulni. Olyan nagy ez a világ és annyiféle ember él benne. Mindannyiunknak másak a vágyai, a céljai, az életszemlélete. Mégis valami biztosan közös: Isten alkotásai vagyunk és Neki hatalma van az életünk felett. 

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében…” (Zsolt 139,13)

Legtöbben tudjátok, milyenek a gyerekek: a semmiből tudnak feltenni olyan kérdéseket, amire nem lehet csak úgy egy-két szóban válaszolni. A kisfiunk nemrég azt kérdezte tőlem, hogy élni fogok-e még akkor, amikor ő már felnőtt lesz. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy nagyon szeretném látni őt felnőni, hogy milyen felnőtt ember, férj, apa lesz belőle. Aztán elmondtam neki, hogy bármennyire is szeretném, nem én döntöm el, meddig tart az életem, ez egyedül Isten kezében van. Úgy tűnt elégedett a válaszommal, mert nem kérdezett tovább.

Eltelt a nap, újabb napra ébredhettünk. Egy átlagos pénteki napnak indult, aztán már csak azt vettem észre, hogy rosszul érzem magam, a férjem a kórház felé veszi az irányt, orvosok állnak fölöttem. Utólag kiderült, nem történt nagy baj, csak egy rosszullét. A kórházi ágyon fekve mégis megfordult a fejemben, lehet most kell elbúcsúzni ettől a földi élettől, amit úgy szeretek. Nem azért szeretek élni, mert mindig minden jó, mert könnyű az élet, mert nincsenek próbák, hanem inkább azért, mert ezeket a nehézségeket az örömteli pillanatokkal együtt van kivel\kikkel megélni, megosztani. 

Az időnk itt a földön véges, ezt mindannyian nagyon jól tudjuk, csak sokszor megfeledkezünk róla. Belemerülünk a munkánkba, a tanulásba, a hétköznapi tennivalókba és elfelejtünk élni. Néha úgy vagyunk jelen egy-egy helyzetben, hogy a testünk ott van, a gondolataink meg teljesen máshol. Azért kaptuk az életünket, hogy éljünk, szeressünk, segítsünk, alkossunk. Olyan jó, amikor adunk időt magunknak és észrevesszük Isten csodáit az életünkben.

Az a péntek nem egy átlagos nap volt, nem úgy alakult ahogy elterveztem… van ilyen is. Mikor Isten megengedi, hogy meglássuk a valóságot. Azt a valóságot, hogy nem mi irányítjuk az életünket. Néha kell, hogy megállítson kicsit a rohanásban, hogy ne csak fizikailag legyünk ott a pillanatban, hanem teljes egészében. Kell, hogy észrevegyük: az idő múlik és nem tudhatjuk meddig lehetünk még jelen. Tudatosan kell döntenünk a lassítás mellett, hogy ne csak éljünk, hanem átéljük és megéljük a történéseket az életünkben. Idő, kitartás és segítség kell hozzá, hogy ez működjön. Sikerülhet, ha igazán akarjuk, ha nem egyedül, önerőből, hanem Vele, Neki átengedve tesszük ezt.

Biró Alexandra

Forrás: teso.blog