Amikor lehullt a szívekről a bilincs…

               „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”

                                                                                      /Bibó István/

      A népellenes „néphatalom”             

      Nyolc éve tartott már a népet a nép nevében elnyomó diktatúra. A magyar „munkás-paraszt állam” újabb és újabb normarendezésekkel zsigerelte ki a munkásságot, erőszakos tsz-esítésekkel, padláslesöprésekkel gyötörte meg a parasztságot. A lakosságot szegénységbe taszította a nehézipar fejlesztését erőltető, a közszükségleti cikkek termelését mellőző gazdaságpolitika, valamint a „kötelezően önkéntes” békekölcsönjegyzések sorozata.

      Vallatószobák, lágerek, börtönök

      Ólomsúllyal nehezedett a társadalomra az állami terror. Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár Magyarországán senki sem tudhatta, mikor kerül internálótáborokba. Senki sem tudhatta, mikor vádolhatják meg „államellenes tevékenységgel”, s az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) mikor hurcolja el a vérszagú vallatószobákba. Senki sem tudhatta, mikor kerül a verőlegények kezébe, akik addig ütik, rúgják, kínozzák, míg alá nem ír bármilyen terhelő vallomást, be nem ismer bármilyen, el sem követett „államellenes bűntényt”, csakhogy végre megszabaduljon a szenvedésektől, még ha vallomása alapján hosszú évekre rács mögé is kerül, vagy akár ki is végzik. Nem tudhatta senki, mikor zárják be a recski kényszermunkatábor szögesdrótkerítései közé, ahol az őröknek parancsba volt adva: Ne csak őrizd, gyűlöld is! És a sivár barakkokba zártan senki sem tudhatta, mikor, milyen bestiális kínzással gyötörhetik meg őt a parancs szerint cselekvő őrök. Rákosi Mátyás Magyarországa a szegénység, a létbizonytalanság, a koncepciós perek, a foglyokkal megtelt internálótáborok, Recsk és a börtönök országa lett.

      A rettegés hona

      A fogságba vetetteken kívül a szabadlábon lévő embereket is láthatatlan rácsok és szögesdrótkerítések közé zárta az egész országra rátelepedett félelem. Hiszen nem lehetett tudni, ki az ÁVH besúgója, és ki nem az, családtagjain, közeli rokonain kívül kiben bízhat meg, és kiben nem bízhat meg az ember, kinek nyílhat meg, és kinek nem, kinek ejthet ki, és kinek nem ejthet ki bármilyen megjegyzést a közállapotokról, anélkül, hogy az ÁVH látóterébe kerülne. A rettegés nyomasztó légkörében fuldoklott a nép…

      Fellázadnak az írók, a publicisták

      Sztálin halálát követően azonban új szelek kezdtek fújni. A Szovjetunióban az új szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov desztalinizációs politikát hirdetett meg, mely Magyarországon is bátorságot öntött publicisták, írók szívébe, akik egyelőre csak a sztálinizmust bírálták, de már ez is elég volt ahhoz, hogy beinduljon egy társadalmi erjedés. A különböző fórumokon egyre népesebb közönségek előtt felszólaló, a túlkapásokat bíráló személyek nem féltek, hogy rájuk is lesújt az ÁVH? Bizonyára tartottak tőle. De már túl sokáig féltek. Már nem bírtak tovább állandóan félni.

      Lepattannak a lelki bilincsek

      1956 őszén már az egyetemi ifjúság is mozgolódni kezdett. A magyarországi egyetemeken egymás után alakultak meg a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) szervezetei, az október 23-i diáktüntetés szervezői pedig már olyan követeléseket fogalmaztak meg, melyek messze túlmutattak a sztálinizmus elítélésén. Nem féltek követelni általános és titkos választásokat, többpártrendszert, polgári szabadságjogokat? Nem félték követelni a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását? Nem, már nem. A tüntetésen összesereglő egyetemisták már túl sokáig féltek ahhoz, hogy továbbra is féljenek, akárcsak a műszakból hazatérő, és a diáktüntetéshez csatlakozó munkások és alkalmazottak. Az egyre hatalmasabbra duzzadó tömeg, mely végighömpölygött Budapest utcáin, már nem félt. A tüntetők lelkéről lepattantak a félelem acélbilincsei, melyek addig vaskapcsokként szorították össze szívüket, és valami hihetetlen, csodálatos, nagyszerű, egész lényüket, bensőjüket átható lelki felszabaduláson mentek át. S bár még fennállt a diktatúra, a tüntetés résztvevői már lélekben szabadok lettek.

      Tüntetésből – forradalom

      A tömeg a Magyar Rádió székházánál is be akarta olvastatni a MEFESZ követeléseit, s amikor ÁVH-s őrség állta el az útját, már nem félt összecsapni a karhatalmistákkal. Az ÁVH-s sortüzek sem tudták már megrémíteni a tüntetőket, megfutamodás helyett fegyvereket szereztek, és visszavágtak, ahogy Budapest különböző pontjain is a forradalmárok összecsaptak az ÁVH-sokkal, majd október 24-én, a kora reggeli órákban a fővárosba „rendteremtés” céljából bevonuló szovjet csapatokkal. Már egy szuperhatalom katonáival is fel merték vállalni a harcot, és hősiesen küzdöttek a továbbiakban mind az első, mind a november 4-én meginduló második szovjet intervenció ellen… Diákok, munkások, katonák… Akik egy szabad és demokratikus országban, félelem nélkül akartak élni. S bár harcuk elbukott, példát mutattak bátorságból, hősies helytállásuk pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1965-től megpuhuljon a diktatúra, s Magyarországon élhetőbbé váljon az élet…

      Lajos Mihály